Nem politikáról van szó, nem is vélt vagy valós háttérhatalmak összeesküvéséről, hanem egy olyan folyamatról, ami a szemünk előtt zajlik, otthon, a biztonságosnak hitt családi környezetben. Valami szisztematikusan rombolja a gyerekek jövőteremtésének alapvető képességét; látjuk, de vagy nem tudunk róla, vagy nem törődünk vele. Muszáj ezt komolyan vennünk, mert szó szerint utódaink és – nem túlzás – társadalmunk jövője a tét.

Minden emberi lénynek van vele született teremtőereje. Amikor kitűzünk egy célt (legyen az kicsi vagy nagy), majd megvalósítjuk, akkor a jövőnk egy darabját megteremtettük önmagunk számára.

Hogyan működik ez? Az ember álmodozik – elképzeli magát egy jövőbeni szituációban –, majd az időben haladva eljut az áhított állapotba. Vagy nem. Mindkettőnek ugyanaz az oka. Nem üres közhely, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van, valójában teljes mértékben a gondolatainktól függ a sorsunk – akár negatív, akár pozitív események várnak ránk. Ha az elképzelt jövőbeni szituáció megvalósulásával kapcsolatban nincs semmi kétségünk, akkor valóra tudjuk váltani, ha kételyek, félelmek mérgezik meg a gondolatainkat, akkor pedig nem. Miért?

Mert a gondolataink teremtő ereje mindig működik.

A kétség azt jelenti, nem hiszünk valami bekövetkeztében, ezért nem is következik be, ha pedig félünk valamitől, az megtörténik. A rossz jövőt éppúgy magunknak teremtjük, mint a jót. Nyilván nem ennyire egyszerű, ráadásul sokkal könnyebb mindent a külső körülményekre fogni, de tagadhatatlan tény, hogy az elménkben lezajlódó folyamatoknak jelentős hatása van sorsunk alakulására. Ha elhiszel valamit önmagadról, ha nem, mindenképpen igazad lesz.

Bizonyára sokan vitába szállnának fenti soraim arra vonatkozó részével, miszerint a rossz dolgok bekövetkeztéért – bármilyen mértékben is – ők a felelősök. Abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy a célok elérése kevésbé múlik a szerencsén, mint az ember saját képeségein.

És most egy nagyon fontos szóhoz érkeztünk: képesség.

A képes ember el tud érni dolgokat, a képtelen pedig nem. A képes embernek vannak képei, a képtelennek nincsenek – a magyar nyelv csodálatosan kifejező! Mit jelent ez? Aki el tud KÉPzelni jövőbeni szituációkat, azaz van KÉPzelőereje (képek létrehozására irányuló készsége), tehát képeket tud megalkotni az elméjében, az el tud érni célokat, akinek pedig nincsenek képek a gondolataiban (KÉPtelen), mert nem rendelkezik kellő képzelőerővel, nos, ő nem éri el a vágyott állapotokat.

Bármilyen cél megvalósításának alapfeltétele, hogy az ember el tudja képzelni a remélt jövőbeni szituációt – valós, színes-szagos képeket tudjon létrehozni az elméjében az elérni szándékozott helyzetéről.

Minél erősebb valakinek a képzelőereje, annál nagyobb esélye van a boldogulásra.

Ezért igaz a mondás, miszerint az ember céljainak csak a képzelete szabhat határt. A kreativitás szótári definíció szerint „újszerű gondolatokkal és a képzelet erejével történő alkotás képessége”. Tehát a kreativitás is a képzelőerővel áll szoros összefüggésben. A képzelet maga a teremtő erő, hiszen komplex eseménysorokat hozunk létre az elménkben, színekkel, illatokkal, mozgásokkal, mélységekkel, érzelmekkel. Ez nem olyan, mint egy mozifilm, inkább a valóságra hasonlít.

Röviden: Akkor tudunk bármit elérni az életben, ha tudunk képzeletben teremteni; eseményeket, formákat a legapróbb részletességgel elképzelni, gondolatainkban megalkotni. Az önmegvalósítás álmodozással kezdődik, és álmodozás nélkül semmire sem jutunk.

Amikor egy történetet hallgatunk vagy olvasunk, akkor a kimondott, illetve leírt szavak alapján elképzeljük az eseményt, létrehozzuk azt a saját elménkben. Tehát az önálló képalkotáshoz (képzelőerőnk fejlesztéséhez) fontos, hogy a bejövő információ ne tartalmazzon kész képeket. Mert ha egy kép már elkészült, akkor azt nekünk nem kell létrehoznunk.

És itt jön az a csapda, amibe gyermekeink belekerültek, és egyre mélyebbre merülnek benne.

Ha ugyanis a gyermek egy KÉPernyőt néz – telefon, tv, monitor, vetítővászon –, akkor kész képeket figyel, amelyeket valaki más teremtett meg. Így neki már nem kell újra megteremtenie saját belső világában, hiszen ott van kint, látja, hallja. Minél több ilyen kész képet kap, annál jobban pusztul saját képzelőereje, ezáltal a jövőteremtő képessége. Az állókép annyiban jobb, hogy legalább a mozgást, az időbeni változást el kell képzelnie, a mozgóképek (filmek, videók) esetén viszont már erre sincs szüksége. És szép lassan elsorvad a teremtőereje.

Ez a hosszú, alattomosan lassú pusztítási folyamat a televízió megjelenésével kezdődött. Az, hogy olykor az emberek eljártak filmszínházba, nem okozott nagy problémát, mert mellette rendszeresen olvastak (ennek hatására még visszatérek), viszont a múlt század végén a tévézés egyre inkább mindennapjaink részévé vált. Aztán elérkezett az internet, majd az okostelefonok kora, legutóbb pedig a mesterséges intelligencia terjedt el széles körben. Mi, emberek pedig egyre több időt töltünk képernyők – főleg telefonunk – bámulásával. Nem csak a gyerekek, ez a tendencia korosztálytól független. Csakhogy a ifjú generáció számára kiemelten káros mindez, hiszen az ő jövőjük még csupán a képzeletükben létezik – pontosabban ott is egyre kevésbé, mert lassan kiveszik belőlük a kreativitás, a teremtőerő.

Nem javaslom senkinek, hogy dobja ki a tv-t, a laptopot és a család összes telefonját, mert ezek az eszközök lehetnek hasznosak, sőt, a mai korban gyakran elengedhetetlenek is. A használatuk mértékén van a hangsúly. A naponta az árokban fetrengő alkoholistát sem lehet összehasonlítani valakivel, aki alkalmanként megiszik egy pohár bort. Az alkoholhoz hasonlóan a képernyő is lassú méreg, kis mértékben nem okoz drasztikus vagy végzetes károkat. Azt viszont fontos figyelembe venni, hogy

a túl sok képernyőnézés folyamatosan rombolja a képzelőerőt, azaz a teremtés képességét.

És mi javítja? Képek nélküli információk befogadásakor elménk önállóan belekezd a képalkotásba, nem is kell erőltetni. A személyes beszélgetések során a hallgató fél lelki szemei előtt megjelenik a beszélő által elmesélt szituáció. Amikor egy óvodás gyereknek olvasunk, ő a hallottakat elképzeli, a kamasz gyerek pedig, aki könyvet olvas, a betűket dekódolva megteremti a jeleneteket az elméjében. Az olvasás a legjobb módja a képzelőerő, a teremtő képesség fejlesztésének. (Persze ennél sokkal több előnye van, beszélhetnénk például a szókincs, a kifejezésmód, a kommunikáció, a logika vagy az érzelmi intelligencia fejlődéséről, a világlátás kiszélesedéséről, az általános ismeretek és a műveltség kiterjesztéséről stb., de maradjunk most eredeti témánknál.)

Jelenet a Manfréd és Anton hihetetlen története gyerekregényből

Az én gyerekkoromban (nyolcvanas évek) még szinte minden felnőtt férfi és nő rendszeresen olvasott, sőt a kamaszok is saját önszántukból szórakoztatták (és akarva-akaratlanul fejlesztették) önmagukat regényekkel.

Akkor még éppúgy virágzott az olvasás kultúrája, mint ma a telefon képernyőjének folyamatos görgetése.

Húszas éveimben a metrón, a villamoson és a trolibuszon rendszeresen könyvet olvastam, ami senki számára nem tűnt furcsának, hiszen rajtam kívül rengetegen töltötték ugyanezzel reggeli és délutáni utazásaikat otthonuk és munkahelyük között. Ha volt egy kis szabadidőm, elővettem a regényemet, este lefekvés előtt szinte mindig olvastam. Ahogy a legtöbben.

És mit látunk ma? A 2010-es évek elején valami megváltozott, majd a helyzet rohamosan romlott.

Ma már úgy tűnik, mintha a telefon hozzánőtt volna az emberek kezéhez.

Buszmegállóban, váróteremben, bárokban és éttermekben, a strandon, a piacon, az utcán és otthon folyton, folyton a telefont bámulja mindenki. Hát nem szörnyű? Valaki ezzel az eszközzel tényleg jobbá tette a világot? Elhisszük ezt még mindig? Az „okostelefonok” elterjedésével – sok vitathatatlan előnyük mellett – egy pusztító folyamat vette kezdetét, aztán jöttek a streaming csatornák, a véget nem érő sorozatláncok, a hasztalan videókat ránk ömlesztő közösségi média platformok, és az emberiség szeme elválaszthatatlanul hozzátapadt a különböző képernyőkhöz.

A minap beszéltem egy multinacionális vállalat nemzetközi pénzügyi igazgatójával. Elmesélte, hogy pár éve Veszprémben akartak létrehozni egy regionális központot, ahová ötszáz dolgozót kellett felvenniük. Hónapokon át folytak az állásinterjúk, ezrével érkeztek az Y és Z generáció jelöltjei, de alig akadt köztük olyan, aki megfelelt volna az alapvető elvásároknak. Az említett felsővezető megosztotta velem tapasztalatait, miszerint a mai fiatal munkavállalók képtelenek komplex rendszereket elsajátítani, hiányzik belőlük a koncentráció képessége, az összetett tudásanyag megtanulásának készsége, de még a néhány hónapon túlmutató jövőkép is. Összefüggésben lehet mindez az elmúlt évtizedek rémisztő tendenciájával, a képernyőnézés elterjedésével, ezzel együtt az olvasás háttérbe szorulásával? Nyilvánvalóan igen.

Ezért kezdtem azzal, hogy nem „csak” a fiatalok sorsa, hanem társadalmunk jövője a tét.

A szakadékba vezető folyamat megállítható, visszafordítható.

Semmi mást nem kell tennünk, mint (1) tudatosan csökkenteni a telefon, illetve bármilyen képernyő használatát, és vissza kell térnünk a rendszeres olvasáshoz. Emellett talán még fontosabb, hogy (2) tudatosan csökkentsük gyermekeink „képernyőidejét” (sajnos ez már egy létező szó), ne engedjük nekik a korlátlan telefonhasználatot, tv-nézést, videójátékot, mindemellett pedig igyekezzünk őket a könyvek felé terelni. Én tiszta szívvel kívánom minden fiatalnak, hogy ráérezzen az olvasás valódi ízére, amikor nem kényszerből vesz elő egy könyvet, hanem, mert már megtapasztalta azt a varázst, amikor elmerül egy történetben, belecsöppen egy másik világba (amit saját maga teremt meg a leírt szavak alapján), érzi, hallja, látja egy jó regény eseményeit, a szereplőkkel él, és úgy fejezi be a történetet, hogy sokáig  a hatása alatt marad, de máris felébred benne a vágy egy újabb mű kézbevételére. Tudom, miről beszélek, mert sokszor átéltem ezt, és tudja mindenki, aki szokott regényeket olvasni.

Az olvasás csodaszer, megelőző gyógyír a fájdalmas jövő, egy meddő társadalom kifejlődése ellen. Az olvasás életeket és jövőket menthet. Nem azért mondom ezt, mert író vagyok – épp ellenkezőleg: azért lettem író, mert őszintén így gondolom, érzem, tudom. Senkit sem buzdítok arra, hogy az én könyveimet olvassa, csak azt kérem, üljön le esténként tv és telefon helyett egy számára vonzó könyvvel kedvenc kanapéjára, és merüljön el a történetben. Továbbá arra kérek mindenkit, akinek van gyereke, unokája, keresztlánya, -fia, hogy olvasson neki, adjon könyvet a kezébe, bármit, ami kicsit is érdekelheti, és biztassa  olvasásra.

Mert garantáltan a jövője múlik ezen, s mindannyiunké.

✒️ Téti István 

További cikkek a szerzőtől >

TÉTI ISTVÁN MŰVEI

KAPCSOLÓDÓ KÖNYVEK

Téti István könyveinek jellemzője, hogy a szórakoztatás mellett klasszikus értékeket közvetítenek a modern ifjúságnak úgy, hogy azok valóban jellemük részévé váljanak. Gyerek- és ifjúsági regényeinek köszönhetően több százezer fiatal tette félre a telefont és szerette meg az olvasást - olyanok is, akik korábban nem voltak hajlandóak könyvet a kezükbe venni. Összes Téti István könyv >