Kezdd e könyvet bárhol, de jól vigyázz:

döntésedben ne hibázz!

Engedd szívednek kezedet vezetni,

s ne okolj senkit, történjék bármi.

Azon tűnődvén, mi téged ért,

tudd: te tehetsz mindenről…

s mindenért.

────⋆⋅☆⋅⋆────

Az öregember elkomorodott, egyik szeme élettelenül kéklett, a másikon szomorúság suhant át.
 – Álmot láttam az éjjel. Nem volt jó álom.
Noel zavarba jött.
– Miféle álmot? És mi köze ennek az új lányhoz?
– Róla szólt az álom. Meg terólad.
Noel döbbenten nézett rá.
– Rólunk álmodtál?
– Nem puszta álom volt az. Látomás. Jövendölés, ha úgy tetszik.
– Na, és mit láttál pontosan?
– Hogy nagy bajba kerültök ti ketten. Az a lány meg te. Hatalmas veszedelembe.
Noel szívét aggodalom öntötte el.
– Akkor ne barátkozzak vele?
Antal bácsi lemondóan csóválta a fejét.
– Annak nincs jelentősége. Így is, úgy is meg fog történni.
– De hát mi?
– Attól tartok, hamarosan megtudod.

Sose menekülj a döntés elől, akkor se, ha kétség gyötör, hisz választások sora az élet, ne akard ledobni a felelősséget! Ismerd hát meg e könyv legfőbb szabályát: egyetlen kérdést sem léphetsz át, döntened kell vagy ezt, vagy azt, különben örökre itt ragadsz.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     – A múltat nem lehet megváltoztatni. Vagy elfogadjuk, és továbblépünk, vagy belerokkanunk a bánatba. Én az utóbbit választottam, de már nem vagyok benne biztos, hogy így volt a helyes.

────⋆⋅☆⋅⋆────

Fegyvert tartasz a kezedben, mely a világot elpusztíthatja, s egyben varázsszert, ami az emberiséget meggyógyíthatja. Ahogy az éles penge ölhet vagy életet menthet, úgy használhatod jóra vagy rosszra e könyvet. Ha méltó kezekben biztonságra lel, úgy mindenkit felemel, ám ha a gaz elragadja, a jövőt lángba borítja.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     – Az emberiség még nem áll készen erre a könyvre. Talán eljön majd egy jobb kor, egy tisztességesebb, becsületesebb világ. Ez elsősorban rajtatok áll – mutatott Noelre és Blankára –, a ti generációtokon. Ne kövessétek elődeitek példáját, ne hagyjátok magatokat megfertőzni azzal a sok rosszal, amit a felnőttektől láttok. Ha egy jobb világot akartok, teremtsétek meg magatoknak!

     Noel kinyitotta a szemét. Hirtelen nem tudta, hol van, kellett néhány másodperc, mire kitisztult a tudata. Oldalra nézett, Blanka még aludt a másik ágyon, hallotta egyenletes légzését. Nem akarta felkelteni, arra gondolt, biztosan nagyon kimerülhetett szegény a tegnapi őrült nap után. Csak nézte a plafont elmerengve. Vajon miért történt ez az egész? És miért pont vele? Tizennégy éven át élte egyhangú mindennapjait a csendes kisvárosban, ahová a szülei vitték csecsemőkorában, aztán megjelent Blanka, és minden egy csapásra megváltozott. Miközben felidézte azt a sok megpróbáltatást, amelyen keresztülmentek, meglepődve tudatosult benne, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem bánja. Nemcsak azért, mert évek óta arról álmodozott, hogy kalandos élete lesz – noha rémálmában sem kívánta volna azt a sok szörnyűséget, ami az elmúlt napokban érte –, hanem azért sem, mert ha nem történik meg mindez, akkor most nem ismerné Blankát. És az nagyon nem volna jó. A lányra pillantott, aki alig egy méterre feküdt tőle. Szeme csukva, enyhén szétnyílt ajkain most nyoma sem látszott a szokásos dacnak. „Milyen szép!” – gondolta Noel, és elpirult. El akart fordulni, mert úgy vélte, illetlenség nézni valakit alvás közben. De nem tudta levenni a szemét a lány arcáról.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     Amikor Tom befejezte a telefonhívást, és örömmel jelentette, hogy régi barátja biztosít számukra négy jegyet az eseményre, Noel tudta, már nincs visszaút. Kezdetét veszi a végjáték, amelynek során vagy teljesítik a rájuk szabott küldetésüket, vagy elbuknak, s velük talán a világ is. Felkészült a legrosszabbra. Legalábbis azt hitte.

     „Az élet dzsungelében könnyen eltéved az ember, hisz a földi lét hatalmas útvesztő, tele csapdával, búval, örömmel, szenvedéssel, reménnyel és kétséggel. Hogy soha el ne tévedj, ne hallgass senkire, csupán a szívedre!”

────⋆⋅☆⋅⋆────

     „Lesz, ami lesz” – gondolta, és előrelendült. A gyorsulás szédítő volt, szinte azonnal megbánta a döntését. De már nem volt megállás, száguldott lefelé, két kezét maga elé téve, és legszívesebben hangosan sikított volna; kényszerítenie kellett magát, hogy maradjon csendben. Néhány másodperc után biztos volt benne, hogy nem éli túl, brutális erővel fog belecsapódni valamibe.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     – Miért is vagy hálás? – nézett rá értetlenül Flóra. – Hiszen egész eddig te segítettél nekünk. Még az életünket is megmentetted.
Tom elmerengve nézett a szemébe.
– Talán egy kicsit ti is az enyémet.
Flóra észrevett valamit a férfi tekintetében, amit korábban elfedett a mély bánat. Hirtelen nem tudta, mit mondjon.
– Ehhez mit szóltok? – lépett eléjük Noel sötétkék öltönyben, melyet mintha ráöntöttek volna.
– Ó, igazán jól áll! – dicsérte Flóra. – Nagyon fess fiatalember vagy. Hordhatnál gyakrabban inget.
Noel büszkén mosolygott, aztán oldalra nézett, és az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, még a szája is tátva maradt. A próbafülkéből éppen kilépő Blanka olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt a csillogó kövekkel kirakott, égszínkék kisestélyi ruhában, amilyennek még sosem látta.

     Síri csend telepedett rájuk, a hőség fullasztó volt, a levegő nehéz. A sötét, szűk fémalagút egyre nyomasztóbbá vált, mindketten szerettek volna végre felállni, pillanatnyilag azonban a fekvő helyzeten kívül semmilyen pózt nem tudtak felvenni. Noel arra gondolt, talán mégis nagyon rossz ötlet volt ide bejönniük. Ha úgy adódik, hogy vissza kell menniük, akkor kénytelenek lesznek hátrafelé kúszni, mert meg sem tudnának fordulni a szűk térben. Térdét és könyökét nyomta a kemény fémlemez, a homlokáról csorgó verejték csípte a szemét.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     – Ha tehetsz valamit a sorsoddal kapcsolatban, akkor tedd meg, ha pedig nem, úgy jobb, ha beletörődsz. A félelem csak mardossa a lelket, de nem hoz megoldást semmire.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     Elindultak az alagútban lefelé. Szorosan egymás mellett, lassan lépkedtek. Noel rettegett attól, mit fognak találni. Blankán nem látszott, de ugyanúgy félt. Mindketten szerettek volna az ellenkező irányba rohanni, vissza a vasajtóhoz, amin addig dörömbölnek, míg a katonák ki nem nyitják nekik. Valami mégis arra késztette őket, hogy menjenek tovább.

     Noelnek eszébe jutott egy másik rész régi olvasmányából:
– Senki sem abszolút jó vagy abszolút rossz. Mindenki követ el hibákat, és a gonosz is tesz néha jó dolgokat. Aki több jót tesz, mint rosszat, az jó, aki pedig több rosszat csinál, mint jót, az rossz. Ilyen egyszerű.
Blanka elgondolkodott.
– Talán így van. – Mindeddig lehajtott fejjel bámulta a földet, de most Noel felé fordult. – Az viszont biztos, hogy te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem. És azt érzem, melletted én is jobbá váltam.
Olyan közelről és annyira áthatóan nézett a szemébe, hogy Noel zavarba jött.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     – Ha másoktól teszed függővé a saját életedet, ha azért cselekszel valahogyan, mert a többség is úgy tesz, akkor elbuksz. Ám ha kiállsz magadért, az elveidért, a meggyőződésedért, és akkor is ragaszkodsz a becsülethez, a jó szándékhoz, amikor mások nem így tesznek, akkor azt fogod észrevenni, hogy a környezeted átalakul. Mutass szeretetet, odaadást mások iránt, segíts, akin csak tudsz, és maradj mindig tisztességes, önzetlen! Így a te világod megtisztul. És ahogyan mások világa hasonlóképpen megtisztul, úgy árad szét ez a tisztaság az egész világra. Hiszen mindenki azt kapja vissza az élettől, amit az életnek ad, ezt jól jegyezd meg! Ha rossz dolgokat teszel, akkor rosszra számíthatsz te magad is. Talán nem azonnal, talán csak hosszú évek múltán, de a büntetés mindenkit utolér vagy így, vagy úgy. Ám aki arra törekszik, hogy csupa jót tegyen, annak jutalma végül szintén nem marad el. Azt kapod, amit adsz, ez az univerzum legfőbb törvénye.

     Úgy megszédült, hogy egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor nagy nehezen sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát, felhasadt szemöldökéből vér csepegett fehér ingére. Az idő mintha lelassult volna, minden álomszerűvé vált. Csak ült, és bámulta a fekete fémládákat. A szédülés erősödött, látása elhomályosult, behunyta a szemét. Blanka távoli sikolya térítette magához. Minden igyekezetére szüksége volt, hogy fel bírjon állni. „Meg kell mentenem!” – csak ez járt a fejében, felugrott, elkapta a létra alsó fokát, aztán emberfeletti erővel felhúzta magát.

────⋆⋅☆⋅⋆────

     Aztán minden olyan hirtelen történt, hogy alig tudták felfogni. Az egyik testőr kiment az ajtón, majd egy fémkannával tért vissza. Érezték a benzin szagát, amit szétlocsolt a régi bútorokon, látták, hogy a kalapos férfi elhagyja a lakást, gyufa sercen, a lángok a magasba csapnak, ég a szekrény a fal mellett és a szőnyeg az előszobában, fojtogató füst terjeng a helyiségben, mindenki eltűnt, már csak ők vannak ott hárman, magatehetetlenül az egyre terjedő tűzben. Noelen eluralkodott a pánik, nem akart meghalni, pláne nem így. Teste megfeszült, nyakán kidudorodott az ér az erőlködéstől, ahogy próbált megszabadulni a kezét, lábát fogva tartó szalagtól, ám hiába. Addig-addig mozgolódott, míg végül felborult székestül, tarkóját beverte a kemény fapadlóba. Szédült, a világ elhomályosult, de a forróság és a fullasztó füst így is egyre elviselhetetlenebbé vált, a lángok mind közelebb kerültek, a tűz átterjedt a konyhára, és akkor Noel tudta, hogy itt a vég.

     – Amikor végre felnő az a generáció, amelyik elődeinek gyalázatos példáját nem követve megteremti azt az igazságos, önzetlen, szereteten alapuló világot, amelyre az ember eredeténél fogva méltó, akkor eljön a felemelkedés napja.

────⋆⋅☆⋅⋆────

Élete során annyi mindent lát és hall az ember, annyi mindenkinek akar megfelelni, hogy végül már nem hallja meg a saját belső hangját. Valahol a lelke mélyén mindenki tudja, mi a jó számára, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, csak a legtöbben nem a szívükre hallgatnak.