Apa kése

Közelebb ment, egészen közelről vette szemügyre ezt a csodálatos eszközt. Gyönyörű barna tokja volt, ami tökéletesen simult a hideg acélra, csak a faburkolatú nyél maradt szabadon. Meg akarta érinteni, ám tudta, nem szabad. Apa megtiltotta. De mégis, olyan csábító. Apa alszik, és ő nem is venné ki a tokjából, csak a kezébe fogja, hogy közelebbről megnézze. Manfréd körbepillantott, majd fülelt, nem hallja-e az ébredés hangjait: lépteket vagy beszédet a szülők hálószobája felől. Csend volt, csupán egy kutya távoli ugatása hallatszott kintről.

„Apa alszik, és soha nem tudja meg, hogy megfogtam a kését” – gondolta Manfréd. Leemelte a pultról, óvatosan, lassan. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy kezében érezte a kés súlyát. Nagy és félelmetes volt. Úrrá lett rajta az izgalom, ahogy kipattintotta a tok patentját. „Csak megnézem, milyen könnyen jönne ki” - gondolta, ezzel kicsit meghúzta a kést. A penge kijjebb csusszant a tokból, Manfréd pedig meglátta a fényes acélt. Sima volt, csillogó, veszélyes. Manfréd megint hátranézett a szülői szoba felé. Még mindig csend, mindenki alszik. Tovább húzta a kést, ki a tokból, míg végül ott volt a jobb kezében, teljes valójában. Hegyes, mint a tetőről lelógó jégcsap. Óvatosan megérintette a penge élét. Érezte, egyetlen rossz mozdulat elég lenne, hogy elvágja az ujját.

„Ki kell próbálnom!” – gondolta Manfréd.

Bátorság

– Ó, nem, fiam. Nem az a gyáva, aki fél valamitől. És nem az a bátorság, hogy nem félsz – felelte Anya. 
– Akkor ki a bátor? – kérdezte Manfréd.
– Az a bátor, aki fél valamitől, de legyőzi a félelmét, és megteszi. Akkor is, ha fél. Ez a bátorság – mondta Anya komoly arccal, mire Manfréd elgondolkodott.
– De hogyan tudom leküzdeni a félelmemet? – kérdezte.
Most Apa szólalt meg:
– Gyere velem, megmutatom! – Ezzel elindult a földszinten lévő fürdőszoba felé, Manfréd pedig követte.

A patak

– Menjünk el a szalmabálákhoz! – javasolta Anton. 
– Azok a túloldali dombok mögött vannak – felelte Manfréd. – Nem tudunk most átkelni a patakon. Maradjunk itt, és fogjunk békát!
– De én át akarok menni – követelőzött Anton. – Gumicsizmában vagyunk, nem lesz vizes a ruhánk. – Ezzel már lépett is bele a megáradt patakba.
– Ne! – kiáltott utána riadtan Manfréd, ám elkésett. 
Anton lába elmerült, azonnal combjáig ért a víz, ami máskor a térdéig sem szokott a part közelében. Kibillent az egyensúlyából, és beleesett a patakba. Mindketten nagyon megijedtek. 
– Anton! – kiabálta Manfréd. – Gyere ki gyorsan!
Anton felállt, megpróbált kikászálódni a vízből. De megcsúszott az iszapban, és még jobban elmerült. Most már a nyakáig ért a víz, kétségbeesve felsikoltott. A part felé fordult, majd elindult kifelé, csakhogy a lába beakadt valamibe, amitől nem tudta megmozdítani. 
– Segíts, Manfréd! – kiáltotta. – Segíts!
Manfréd a víz széléről benyújtotta a karját.
– Fogd meg a kezem, kihúzlak! – mondta.
Öccse belekapaszkodott, Manfréd húzta, ám a víz mélyén Anton lábát fogva tartó gyökér nem engedett.
– Beszorult a lábam! – kiabálta Anton, és sírni kezdett. 
Egy hullám átcsapott a feje fölött, hideg víz fröccsent az arcába. Ettől még inkább pánikba esett, prüszkölve köpködte a vizet, majd még hangosabban kezdett zokogni.

Az ajándék

Az egyik fal mellett polcok, állványok, akasztók voltak a fészer teljes hosszában, tele mindenféle szerszámmal és gépekkel. Hátul a falnak támasztva Manfréd meglátta a deszkákat. Odament, kiválasztott egy hosszú darabot, ami nagyjából olyan magas volt, mint ő. 
– Ez jó lesz – mondta, és felemelte, majd a másik fal melletti nagy vasasztalhoz vitte.
Anya talált egy kis faládát, amit az asztal mellé tett, hogy Manfréd rendesen felérje, aztán leakasztotta a kisebb kézifűrészt, végül az egyik polcról levette a mérőszalagot meg egy ceruzát.
– Mekkora legyen a doboz? – kérdezte.
– Ekkora – mutatta Manfréd nyitott tenyérrel, a két kezét mellszélességben kinyújtva maga elé.
Anya a deszkán lemérte a távolságot a mérőszalaggal, és mutatta Manfrédnak, hol jelölje be a ceruzával. Utána még háromszor ugyanekkora távot bejelöltek egymás mellett. Ezután Anya egy fémből készült derékszögvonalzót tett az első jelhez, majd mondta Manfrédnak, hogy húzzon mellette egy egyenes vonalat. Mikor mind a négy vonal készen volt, Manfréd felemelte a fűrészt, és óvatosan az első vonalhoz emelte.

Fenevad

Korábban – hiszen számtalan alkalommal jártak már itt – sokszor riasztottak fel nyulakat, mókust, hangosan felröppenő színes madarakat, fácánt; megannyi bogár keresztezte útjukat a pöttyös hátú katicától a fekete szarvasbogárig; olykor őzek szaladtak át előttük a vadcsapáson, és egy alkalommal még lompos farkú róka is futott el mellettük. De ami most jött, azt egyikük sem kívánta. Igaz, nem is tudták, hogy életük legfélelmetesebb és legkalandosabb találkozása következik valamivel, ami ott vár rájuk az erdő mélyén.

Gyanútlanul hatoltak egyre beljebb a fákat körülölelő buja aljnövényzetben, csalánokat és tüskés ágakat kerülgetve. Sokkal sötétebb volt, mint kint a nyílt mezőn, a nap sugarai csak helyenként szűrődtek át a sűrű lombkoronán. Épp megálltak, hogy kicsit kifújják magukat, amikor meghallották a fenyegető morgást. Szívük hangosan dobbant. Egészen közelről jött, ők pedig egyszerre néztek a hang irányába. Manfréd látta meg először.

– Ott van a piros bogyós bokor mellett – suttogta, balra mutatva a kezével. Anton tekintetével követte a mozdulatot, a következő pillanatban ő is meglátta, alig húsz méterre tőlük.

Laura

Manfréd szeretett volna örömet szerezni Laurának, mert kedvelte őt. Most a Lauráék utcája mentén csörgedező patak mellett haladtak, Manfréd pedig tudta, hogy a mederben szép, rózsaszín és fehér virágok nyílnak. A minap látta, amikor Antonnal épp itt kerestek megfelelő ágat az új csúzlijukhoz, amit aztán Apa segített elkészíteni.
– Várj csak! – szólalt meg Manfréd, és leszaladt a patakmederhez.
Eltűnt Laura szeme elől, majd gyors mozdulatokkal tépkedni kezdte a part menti virágokat, ügyelvén, hogy mindegyiket a tövénél szakítsa le. Hamarosan egy szép, színes csokor volt a kezében. Kicsit megigazgatta a szálakat, aztán elégedetten visszasietett az útra.
Laura felé nyújtotta a virágcsokrot. – Tessék, ezt neked szedtem – mondta.

Laura meglepetten nézett rá, majd dús, csillogó szőke hajával keretezett arca felderült, rózsaszín, puha ajkán mosoly villant, türkizkék szeme felragyogott. Manfréd azt gondolta magában, nagyon szép lány. Boldog volt, hogy örömet okozhatott neki. Nem értette, miért, de Apának igaza volt: a lányok tényleg szeretik, ha virágot kapnak.

A nagy verseny

Ottó oldalra nézett, és meglepetten látta, hogy Manfréd kezdi megelőzni. Minden energiáját beleadva próbálta visszaszerezni előnyét, de ellenfele is teljes erejéből tekert. Ottó lábai sajogni kezdtek, eluralkodott rajta a pánik. Manfréd meg fogja előzni. Ez a kis nyavalyás megelőzi! Nem, ezt nem hagyhatja. Eszébe jutottak Roni szavai: „Ha melléd ér, és meg akar előzni, lökd fel őt!” Ráfordultak a földútra, az utolsó szakasz következett. Manfréd egészen közel haladt mellette, de már átvette a vezetést. Ottó közelebb ment, kinyúlt a jobb kezével, és olyan erővel lökte meg Manfréd vállát, ahogyan csak bírta.

Manfrédot, bár szinte elviselhetetlenül fájtak a combjai, feltüzelte a győzelem íze, miközben elhaladt Ottó mellett. Épp meglátta a távolban a nagy tölgyet, a körülötte várakozó gyerekekkel, amikor Ottó meglökte a vállánál. Olyan váratlanul érte, hogy nem tudta félrekapni a kormányt. Kibillent az egyensúlyából, biciklije kacsázni kezdett a rögös úton. Minden igyekezetével próbált nyeregben maradni, ám a kerékpár vészesen ingott alatta, ő pedig a lökéstől irányt változtatva száguldott az út melletti fák és bokrok felé.

Új jövevény

Manfréd és Anton a nagy kerti medencében fürödtek, amikor meghallották Apa autójának mély, morajló hangját, ahogy az első udvar felé közeledett a tölgyfákkal szegélyezett úton. Kirontottak a vízből, és mezítláb rohantak a ház melletti járdán a hang irányába. Épp akkor érkeztek a bejárati ajtó előtti kis kerthez, amikor Apa leparkolt a ház előtt. Leállította a motort, de nem szállt ki. A tető nélküli sportkocsi ajtaja fölött intett nekik.
– Gyertek csak ide! – kiáltott feléjük. Manfréd és Anton odarohantak.
– Szia, apa – üdvözölték édesapjukat egyszerre.
– Sziasztok – válaszolt Apa. – Hoztam nektek valamit. Nézzétek csak! – A mellette lévő ülés felé mutatott. A fiúk egy nagy, fedett doboz tetejét látták. Manfréd kinyitotta az ajtót, eközben Apa leemelte a szürke ládikó tetejét. A két fivér tátott szájjal nézett a dobozba, egy szó sem jött ki a torkukon a döbbenettől. Egyszerűen nem hitték el, amit látnak.

Harc

Anton meghallotta bátyja kiáltását, még mindig a földön fekve, fájó könyökét dörzsölgetve.
– Itt vagyok! – üvöltötte.
Manfréd rohanni kezdett a hang irányába.
– Maradj csendben, te kis anyámasszony katonája! – sziszegte Ottó. – A rádiódat úgysem kapod vissza. –  Ezzel elindult hazafelé.
Krisztián követte. Anton felpattant, utánuk vetette magát.
– Add vissza! – kiáltotta. – Add vissza a rádiómat, te alávaló gazember! – Ezt a kifejezést egy rajzfilmből tanulta, és úgy gondolta, most nagyon illik ide. Hátba vágta Ottót, amilyen erősen csak tudta. A nagyobbik fiú felkiáltott fájdalmában, majd visszakézből arcon csapta Antont. A kisfiú elesett az ütés erejétől, és sírva fakadt. Manfréd ekkor bukkant ki a fák közül, éppen látta, mit tett Ottó az öccsével. Olyan dühbe gurult, hogy elfelejtette a közte és Ottó között lévő erőkülönbséget. A fiú két évvel volt idősebb nála és majdnem egy fejjel magasabb. Ám ez most Manfrédot nem érdekelte, nem is gondolt rá, csak az járt a fejében, hogy a testvérét bántották, neki pedig meg kell védenie őt.

Egy új élet kezdete

A nap már melegen sütött, de nem volt elviselhetetlen hőség. Kiszálltak az autóból, a két fiú körülnézett. Egy hatalmas, dimbes-dombos terepet láttak maguk előtt, mindent homok borított, csak helyenként tarkították kis fűcsomók a területet. A talajt ezernyi nyom szelte át keresztül-kasul, amiket valamilyen széles kerekű jármű gumija hagyott maga után. Bal oldalt, tőlük nem messze ritkán nőtt fák kis csoportja között egy lemezborítású épületet láttak. Lapos volt, alacsony és hosszú. Mint valami hangár. Apa elindult felé, Anya és a gyerekek követték. Mikor odaértek, kinyílt az ajtó, és egy szakállas férfi lépett ki rajta. 
– Ő itt Albert bácsi – mutatta be Apa az idegent.
– Jó napot! – köszöntek a gyerekek illedelmesen.
– Jó napot! – válaszolt Albert bácsi, miközben összehúzott szemmel méregette őket. – Készen álltok? 
– Mire? – kérdezte Manfréd meglepődve.
– Hát erre – Albert bácsi szélesre tárta a hangár ajtaját.
Manfréd és Anton megdöbbentek a szemük elé táruló látványtól, még a szájuk is tátva maradt.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!