Darwin most is örömmel tért le a hazafelé vezető útról, hogy kóboroljon egyet szeretett második otthonában, a Bristol melletti erdőben.
     – Ó, hát itt vagy! – mondta nevetve a nyakába ugró mókusnak. – Rég láttalak, te kis gézengúz. Hol rosszalkodtál?
     Ujjaival finoman végigsimította az apró rágcsáló selymes bundáját, kobakjától a farkáig. A kis potyautas örömmel cipeltette magát a fiú vállán, Darwin pedig halkan fütyörészve folytatta útját. Egyszer csak a mókus megdermedt, Darwin érezte a kicsiny testéből sugárzó feszültséget.
     – No, mitől ijedtél meg? – suttogta a fiú, miközben ismét kis barátja felé nyúlt, hogy megsimogassa, ám az felugrott a fölöttük lévő ágak egyikére, majd a lombok között gyorsan tovaszökkent.
     Darwin egy darabig fülelt, aztán ő is meghallotta a furcsa hangot, amitől a mókus megijedt. Valaki halkan sírdogált nem messze az ösvénytől, amin eddig haladt. Szokatlan hang volt ez a sűrű lombkoronák árnyékában, valahogy egészen idegennek hatott. Darwin olykor találkozott errefelé emberekkel – nagy lármát csapó hajtókkal, akik a rémült állatokat a vadász uraságok puskacsövei elé terelték; vidáman nevetgélő ifjú párokkal, akik romantikus sétát tettek a virágos réteken; egyszerű vándorokkal, kik észak felől jöttek szerencsét próbálni; és egyszer még útonállókba is botlott, akik csak azért engedték el őt, mert látták, hogy semmit sem tudnak elvenni a szegény fiútól –, de magányosan sírdogáló ifjú hölggyel még sosem hozta össze a sors. Márpedig most egy búslakodó lány ült a fűben a kis tisztás szélén, arcát kezébe temetve. Darwin, aki mezítláb a zsákmányát cserkelő hiúznál is csendesebben tudott osonni a puha aljnövényzeten, a fák takarásából figyelte a szokatlan jelenséget. A lány hosszú, sötétzöld köntöst viselt, homlokába húzott kapucnival. Olyan elárvultnak tűnt, miközben ott pityergett a vén kocsányos tölgy árnyékában, hogy Darwin rögtön megsajnálta.
     – Segíthetek, hölgyem? – kérdezte egy idő után, mire a lány halk sikollyal az ajkán felugrott, és riadtan nézett a váratlan érkezőre.
     Darwinnak földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta azt a smaragdként ragyogó zöld szempárt, a hajnali harmatban tündöklő liliom szépségét is elhomályosító orcát, a meglepetéstől enyhén szétnyíló, telt, rózsaszín ajkakat. Sosem látott még ennyire gyönyörű teremtést.
     – Elnézést, nem akartalak megijeszteni – kezdte Darwin, ám a lány meg sem várva a mondat végét, futásnak eredt.
     – Hé! De hát én csak… – kiáltott utána a fiú, értetlenül nézve a fák között fel-felvillanó, egyre távolodó zöld köntös után.
     – Ez aztán az udvarias üdvözlés – mormogta az orra alatt, aztán úgy döntött, megnézi magának közelebbről a nem mindennapi tüneményt.
     Futásnak eredt, ruganyos mozgással törve előre a göcsörtös fatörzsek között, azzal a magabiztossággal, amivel ereje teljében lévő fiatal farkas üldözi a bukdácsoló őzgidát. Ám kisvártatva lehervadt ajkáról az öntelt mosoly, amikor észrevette, hogy a lány nyomtalanul eltűnt. Olyan hirtelen, ahogy a völgyre ereszkedő köd olvad el a reggeli nap első sugaraiban. Darwin elképzelni sem tudta, honnan kerülhetett ide, és merre távozott. És vajon miért volt olyan szomorú, hogy könnyeinek látványa saját bánatát is feledtette a fiúval?

     Melody csodálattal nézett a fiú szemébe a felhőtlen égbolton ragyogó csillagok fényében. Milyen elszánt! Egyedül, nincstelenül vágott neki a világnak, hogy a hatalmas és félelmetes hírű fekete kontinensen apja nyomába szegődjön, akiről szinte semmit nem tud. Fel sem merül benne, hogy esetleg már nem él, vagy ha életben is van, talán sosem bukkan a nyomára. Tizenöt éve tűnt el, amikor Darwin még csecsemő volt, mégis kiskorától készül a nagy útra, hogy rátaláljon, akár a világ végén is. S bár nem tudhatja, mi vár rá, mégis tele van reménnyel, kétségnek pedig nyoma sem látszik a szemében. Nincs aranya, nincsenek birtokai, de még csak otthona sem. A ruháján kívül semmije sincs, csupán egy álma. Az eltökélt cél, hogy édesapját meglelje. És pusztán az boldogsággal tölti el, hogy elindult az álma felé vezető úton.
     Melody egész életében gondterhelt, elégedetlen, szomorú és félelmekkel teli emberekkel volt körülvéve. Hiába gazdag az apja, Milford herceg, vagy anyja, a hercegné, mindig aggódnak valamin, és sosem elégszenek meg azzal, amijük van. Pedig lám, milyen kevés is elég a boldogsághoz! Nem kell más, csupán egy álom, egy valódi cél, ami felé elindul az ember, nem törődvén a jövőbeli akadályokkal és nehézségekkel. Itt ez a fiú, akivel mostohán bántak nevelőszülei és iskolatársai, kirabolták őt, megkorbácsolták, majd tengerbe vetették, de mindez fikarcnyit sem szegte kedvét, hiszen továbbra is az álma felé tart.
     „Bárcsak én is ilyen derűs és bizakodó tudnék lenni a jövőmet illetően!” – gondolta Melody.
     – És te? – zökkentette ki gondolataiból a fiú. – Te hova szeretnél eljutni?
     Melody elgondolkodva nézte a Dél Keresztjének ragyogó csillagait.
     – Nem is tudom. Én csak azért szöktem meg hazulról, mert hozzá akartak adni egy undok fráterhez, akit nem kedvelek.
     – Hozzáadni?! – csodálkozott Darwin. – De hiszen még gyerek vagy!
     Bár Melody is pontosan ezt bizonygatta a szüleinek, most mégis jobb szerette volna, ha a fiú nem tartaná őt kislánynak.
     – Nem vagyok már gyerek, Darwin Wells – szegte fel dacosan az állát. – Ifjú hölgy vagyok! Különben is, alig vagy idősebb nálam… kölyök – tette hozzá incselkedve.
     Darwin színlelt felháborodással nézett rá.
     – Mit mondtál, te pimasz kislány?! Mindjárt megmutatom neked, ki a kölyök!
     – A matrózok is így hívnak, nem? – mosolygott Melody. – Mert még csak egy gyenge fiúcska vagy.
     Kinyújtotta a nyelvét, ahogy a csúfolkodó kislányok szokták.
     – Na, megállj csak! – lépett felé Darwin, aki hiába próbált dühösnek látszani, nevető szeme elárulta. – Majd mindjárt meglátod, mennyire vagyok gyenge fiúcska.
     Úgy kapta karjába Melodyt, akárha puha pihepaplant emelne fel, és a mellvédhez lépett vele.
     – Lássuk, hogy úszik a kisasszony!
Meglendítette, mintha a tengerbe akarná dobni. Melody kacagva felsikoltott:
     – Ááá! Tegyél le, szemtelen kölyök!
     – Mondd még egyszer, hogy kölyök, és istenemre, a vízbe vetlek.
     – Jól van, jól van, Darwin Wells úr! – nevetett Melody. – Csak tegyen már le végre!
     – Na, ez már jobban hangzik – mosolygott elégedetten Darwin, miközben gyengéden letette Melodyt maga elé.
     Ahogy egymással szemben álltak a millió csillagtól ragyogó ég alatt, Darwin ismét rácsodálkozott, milyen gyönyörű és bájos arca van a lánynak, Melody pedig érezte a fiú lényéből áradó erőt. Hirtelen mindketten elhallgattak, és csak nézték egymást.

     – Wells matróz! – hasított az éjszaka csendjébe Cingár ordítása a hátuk mögül. – Lejárt a pihenőidőd! Láss hozzá a munkához, ha nem akarod, hogy megint a kilencfarkú macska táncoljon a hátadon!

Darwin eleinte nem volt benne biztos, hogy a lány komolyan beszél. De a szemébe nézve látta, hogy megváltozott a tekintete az elmúlt hetekben. Magabiztosabb, határozottabb lett, és mintha kezdte volna levedleni magáról a hercegnői élettel járó kötöttségeket és gondolkodásmódot. Elfogadta, hogy ha életben akarnak maradni, akkor vadászniuk kell, és úgy tűnt, ez már cseppet sem zavarja. Darwin azt is észrevette, hogy Melody megedződött a hosszú út alatt, amit eddig megtettek. Erős, napbarnított lába, lapos, izmos hasa, szépen ívelt válla mind erről tanúskodott. Korántsem tűnt már olyan elveszett kislánynak, mint utazásuk legelején, a Fekete Sellőn. Az a réges-régi hajóút mintha ezer éve lett volna. Melody erős, magabiztos fiatal nővé érett. Darwin is sokat változott. Az egész napos vándorlástól izmai tovább erősödtek, bőrét barnára pirította a nap, amitől Melody még jóképűbbnek látta. El sem tudták már képzelni, milyen volna, ha nem együtt lennének. Kimondatlanul is összetartozónak érezték magukat. A sok beszélgetés, amin keresztül mind jobban megismerték egymást, egyre növelte a vonzalmat közöttük.
     – Látod azokat a gazellákat? – mutatta Darwin a közelben legelésző kis csordát. – Szerintem finom lehet a húsuk.
     – Akkor hát meghívlak ma este egy gazellavacsorára – mosolygott Melody.
     A szél nekik kedvezett, hiszen szemből fújt, így az idegen szagok nem zavarhatták meg a békésen legelésző állatokat. Mikor kétszáz lépésre megközelítették a csordát, lovaikat egy fához kötözték, és gyalog folytatták útjukat. Összegörnyedve lopakodtak a magas fűben, csak a fejük látszott ki. Ahogy némán osontak a békésen legelő jószágok felé, Melody egyre izgatottabbá vált. Előhúzott egy nyílvesszőt, amit felhelyezett az íjra, tollas végét az idegbe akasztotta.
     – Menjünk közelebb – suttogta Darwin alig hallhatóan, olyan közel hajolva a lány füléhez, hogy ajka súrolta az arcát.
     Melody kellemesen megborzongott a véletlen érintéstől. A közös vadászat izgalma felpezsdítette a vérét. Amikor lőtávolba értek, Darwin kiválasztotta a legjobb célpontot. A fiatal bika pontosan oldalt állt nekik, fejét lehajtva.
     – A szívére célozz, a lapocka és a mellvonal között – lehelte Melody fülébe annyira halkan, hogy inkább csak sejteni lehetett, mint hallani.
     Melody nagyon lassan megfeszítette az ideget, egészen az arcáig húzta. Mély levegőt vett, majd olyan lágyan fújta ki, mintha sóhajtana. Jobb keze alig észrevehetően hátrarándult, az ideg pengő hangja belehasított a csendbe, az acélhegyű vessző sziszegett a hőségtől vibráló levegőben. Melody behunyta a szemét, amikor a gazella összeesett. Szégyellte magát, amiért büszkeséget és örömet érez. A mellkasát szinte szétvető boldogság keveredett benne bűnbánattal és szomorúsággal.
     – Bármely tapasztalt vadásznak becsületére válna ez a lövés – mondta Darwin.
     A többi gazella eliszkolt, már csak apró pontoknak látszottak a távolban, mire Darwin és Melody a tetemhez ért.
     És ekkor megjelentek a hiénák. Egy tucat kiéhezett, csorgó nyálú bestia, amik maguknak követelték a zsákmányt.
     – El innen, mocskos dögevők! – rivallt rájuk Darwin.
     Ám a hiénák nem tágítottak, ocsmány fejüket leszegve, vicsorogva közelítettek. Darwin lándzsával hadonászva lépett eléjük, mire a vadak körözni kezdtek körülötte. Néhány Melody mögé került, onnan lopakodtak a lány felé. Darwin előredöfött a lándzsával a legközelebbi állat irányába, de az kitért előle, és rávetette magát.

────⋆⋅☆⋅⋆────

"Még soha senki nem tért vissza onnan élve. A varázsló viszont azt mondta, kövessem a Fehér Oroszlánt, mert elvezet a végzetemhez. Követlek hát téged, Darwin Wells, még ha olyan őrült is vagy, hogy a halálba vezetsz minket."

A napok gyorsan teltek, a hetekből hónapok lettek, és ők egyre közelebb kerültek ahhoz a helyhez, ahol Jim Henderson térképe szerint a Narawozák ősi birodalma állt. Darwin beszélt Mandlának a kincseskamrákról, és megígérte, hogy ha egyszer meglelik, akkor osztoznak vele az aranyon, gyémánton és minden drágakövön, amit ott találnak.
     – Mit kezdenék a sok arannyal? – vonta meg a vállát Mandla. – Eleget láttam, mire képesek fehér rokonaim a fényes fémért meg a csillogó kövekért, és miként őrülnek meg tőle. Ezrével haltak meg fekete őseim az arany és a gyémánt miatt, amit a nagy vízből partra szálló emberek olyan tébolyult szenvedéllyel keresnek ezen a földön.
     – Ha az arany és a gyémánt nem, akkor mi tenne téged boldoggá? – kérdezte Darwin.
     – Nekem csak egy darab földre van szükségem, dús legelőkkel és elegendő marhával ahhoz, hogy jól ellegyünk a családommal. Asszonyt és fiúgyermekeket szeretnék, akik gondoskodnak majd rólam öreg éveimben. Meg egy kislányt, hogy beragyogja az életemet.
     – Nem vagy még túl fiatal az efféle vágyakhoz? – kérdezte Melody. – Nem szeretnél, mondjuk, utazni, világot látni, hajóra szállni? Eljutni fehér őseid hazájába, a civilizált világba?
     – Ahol véres háborúk dúlnak? – nézett rá Mandla komoly arccal. – Ahol nyomor és járványok sújtják az embereket, ahol a szegénynek semmit sem szabad, a gazdagnak mindent? Ahol az arany ragyogása fontosabb a szeretetnél? Ahol mindenki álmokat kerget egész életén át ahelyett, hogy a jelen csodáját fel tudná fedezni? Ahol csak az számít, hogy minél több javat birtokolj, és nem az, hogy gyönyörködj a napkeltében? – Darwin és Melody szótlanul néztek rá. – Fehér rokonaim jól elmagyarázták nekem, milyen a nagy vízen túli élet. De nézz csak körül itt! – Karjával széles ívet írt le. – Ez a föld maga a paradicsom, és meghalni sem kell hozzá, hogy az ember itt élhessen. Láttál-e már valaha ilyen csodás vidéket, ennyi pompás állatot, ilyen kék eget és ennyi színes virágot? Érezted-e bárhol azt a szabadságot, amit a vadon nyújthat? Simogat-e ilyen lágyan a nap és a szellő Angliában, mint ezen a mesés földön? És tudod, húgom, mindezt nem lehet aranyért meg gyémántért megvenni. Ahogy az ember élete párját, családját és a boldogságát sem veheti meg. Így hát nekem elég annyi arany, amiből egy csorda szép, kövér marhát vásárolhatok, meg egy termékeny föld, amin megvethetem a lábamat. A többi kincs a tiétek lehet, mert ha vissza akartok menni kegyetlen világotokba, akkor nektek szükségetek lesz rá.

A következő nap hasonlóan fárasztó volt. A buja aljnövényzettel borított erdő fáin vastag indák kúsztak a magasba, az összeérő lombkoronák alig engedték átszűrődni a napot. Az állandó félhomály, a nedves levegő és az elviselhetetlen hőség kedvüket szegte. Lehorgasztott fejjel, szótlanul meneteltek, a lovakat már jó ideje csak kantárszáron tudták vezetni. A hetek óta tartó mindennapos gyaloglástól kimerültek voltak – kivéve Mandlát, aki mintha vasból lett volna. Ő sosem fáradt el, a szörnyű klíma és a nehéz terep sem zavarta. Úgy tűnt, a végtelenségig képes volna vándorolni. Darwin és Melody rendkívüli módon megedződött az elmúlt hónapokban, mióta elhagyták Fokvárost, ám Mandla állóképessége az övékén is túltett. Az örökké vándorló busmanok és a rettenthetetlen zuluk vére csörgedezett az ereiben. Fehér felmenői ellenére Mandla Afrika fia volt. Ösztönei pedig, amelyekkel a vadon minden rezdülését észlelte, emberfelettinek tűntek. Most is ő érezte meg először a veszélyt. Érzékei kiélesedtek, fülelt és figyelt. Aztán Démon kezdett nyugtalanul szimatolni a levegőben. Mandla a kezével intett, hogy álljanak meg. Mindannyian feszülten kémleltek körbe, de nem láttak vagy hallottak semmi különöset.
     – Mi a baj, Mandla? – suttogta Darwin.
     – Valaki van itt.
     – Úgy érted, ember? – kérdezte ijedten Melody. Hónapok óta nem találkoztak emberi lénnyel Mandlán kívül. – Talán az umlondik? – Melody szíve hevesebben kezdett verni.
     – A térkép szerint az umlondik földje tőlünk északra terül el – gondolkodott hangosan Darwin. – Ha számításaim nem csalnak, legalább húsz mérföldre innen. Szándékosan tartunk délkeletnek, hogy az umlondikat nagy ívben elkerülve oldalról közelítsük meg a Végzet hegyét.
     – Talán az umlondik messzebbre is elmennek az otthonuktól, mint gondoltuk – aggodalmaskodott Melody.
     Mandla lassan továbbindult, a többiek követték. Néhány percig óvatosan mentek, míg Mandla egyszer csak előremutatott. Darwin és Melody nem vettek észre semmi szokatlant. Mandla azonban látta, hogy bő tíz lépéssel előttük a talaj megváltozik. Ahogy közelebb értek, Darwin is felfigyelt rá.
     – Egy gödör – suttogta.
     – És valami van benne – bólintott Mandla. – Leopárdcsapdának tűnik, de nem leopárd esett bele.
     A verem széléhez sétáltak, és lenéztek. A gödör méretéből ítélve valóban arra lehetett következtetni, hogy valakik nagyvadat akartak csapdába ejteni. A leveles gallyak, amikkel befedték a lyukat, törötten hevertek a verem alján, ám sem leopárdot, sem más állatot nem láttak odalent.
     – Talán sikerült kiugrania, vagy elvitték azok, akik a csapdát állították – találgatott Darwin. – Menjünk tovább, és tartsunk dél felé, hogy még messzebbre kerüljünk az umlondik földjétől.
     A vermet megkerülve elindult, ám Mandla nem mozdult.
     – A csapda nem üres – mondta, le sem véve szemét a gödör fenekén fekvő ágakról. – Nem menekült ki, és nem vitték el. Ott van most is, és minket figyel.
     Melody karján és tarkóján végigfutott a hideg. Milyen állat lehet az, ami alatt eltörtek a lyukat fedő ágak, mégis képes elrejtőzni alattuk? Elég nagynak kell lennie, ha a súlyát nem bírták el azok a gallyak, mégsem látják. Mintha egy szellem volna. Márpedig ott van, ez biztos, Mandla és Démon nem tévedhetnek. A leopárd ingerülten járkált a verem szélén fel-alá, közben idegesen morgott.

TARTALOMJEGYZÉK

1. fejezet - A nehéz sorsú fiú

2. fejezet - Hercegnő eladósorban

3. fejezet - Betelt a pohár

4. fejezet - A Fekete Sellő

5. fejezet - Szökés

6. fejezet - Potyautas

7. fejezet - A második találkozás

8. fejezet - Vihar

9. fejezet - Az üldözők útra kelnek

10. fejezet - Dél Keresztje

11. fejezet - Az első nyom

12. fejezet - Feltárul a múlt

13. fejezet - A térkép

14. fejezet - Menekülés

15. fejezet - A vadász diadala

16. fejezet - A sziklakapu

17. fejezet - Mandla

18. fejezet - Démon

19. fejezet - A tiltott föld

20. fejezet - A halálhozó

21. fejezet - A király fia

22. fejezet - Élet-halál harc

23. fejezet - A Végzet hegye

24. fejezet - Az igazság kapujában

25. fejezet - Egy varázsló története

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!