Az új osztálytárs

– Hát – gondolkodott el Anton, miközben a ropogósra sült tonhalas tortillát rágta – nekem már első ránézésre is furcsa volt. A szeme olyan… mintha mindig mérges lenne.
– Igen, ezt én is észrevettem – helyeselt Manfréd. – Lehet, hogy az apukája rendes ember, mert megmentette apa életét, de Amir egy gonosz kis tolvaj.
– Jamel nem csak azért rendes ember, mert egyszer megmentett – helyesbített Armand. – Az pedig elég súlyos vád, hogy „gonosz kis tolvaj”, nem gondolod?
– De apa! – ellenkezett Manfréd. – Ellopta Márton bácsi lézertollát! Hát akkor nem tolvaj?
– Te magad láttad, hogy ezt tette? – firtatta Armand.
– Nem. De Bence látta.
– Ez ugyanaz a Bence, aki tavaly meglógott az iskolából? Aztán azt hazudta, hogy a nagyszülei jöttek érte?
– Hát… ööö… – hebegte Manfréd. – Igen, ő az. De számít az, hogy ki látta meg Amirt?
– Legalábbis azt állítja, hogy látta – helyesbített Armand. – Talán valóban így volt. Attól, hogy Jamel rendes ember, a fia még lehet rossz gyerek, akár tolvaj is. De mindez csupán feltételezés, amíg be nem bizonyosodik.
– Ezt hogy érted? Hiszen már bebizonyosodott. Bence a saját szemével látta! – bizonygatta Manfréd.
– Ezt épp úgy nem tudhatjuk biztosan, mint ahogy azt sem, hogy Amir mit tett, vagy nem tett – magyarázta Armand. – Egyetlen szemtanú állítása még nem tény, ha a másik érintett az ellenkezőjét mondja. Bence azt mondja, Amir tette, Amir pedig azt, hogy nem ő tette. Egy az egy ellen. Ráadásul Bence már máskor is hazudott, ami ki is derült. Persze lehet, hogy most igazat mond, de csak lehet. A feltételezés akkor válik ténnyé, ha bizonyosságot nyer. Ha szerinted Amir a tettes, akkor bizonyítsd be.

Kirekesztve

Vivien és bandája az iskolaudvaron ültek egy padon. Tőlük távolabb, a teniszpálya mögötti füves placcon Manfréd, Medox és Laura beszélgetett. A lány épp mondott valamit, mire a két fiú olyan hangosan nevetett, hogy egészen idáig elhallatszott.
– Na, nézd már a királykisasszonyt! – mondta Rita. – Már megint produkálja magát a fiúk előtt.
Vivien gyűlölködő pillantást vetett Laurára, aztán Medoxra nézett, aki még mindig nevetett. „Ezt nem fogom hagyni! – gondolta magában. – Nem elég neki, hogy az egyik legmenőbb srác, Hardy Manfréd a barátja? Még Medox is kell neki?!”
Vivien régen megpróbált közelebbi barátságba kerülni Manfréddal, ám rá kellett jönnie, hogy a fiú sosem lesz olyan jó viszonyban vele, mint Laurával. Manfréd és Laura nem egyszerűen csak barátok voltak. Manfréd számára Laura volt a legfontosabb lány, Laura számára pedig Manfréd a legfontosabb fiú. Aztán Vivien felfigyelt rá, hogy Medox is igazán jóképű srác, ráadásul erős, bátor, vicces és nagyon vagány. Manfréd mellett ő volt a másik legnépszerűbb fiú az évfolyamban. Ezért Vivien egyre többet beszélgetett Medoxszal, kereste a társaságát, és úgy vette észre, ő is tetszik a fiúnak. Erre megjelenik Laura, és tönkretesz mindent!

Feltárul az igazság

Manfréd tudta, hogy nagy bajban vannak. Suttogva elmesélte a mellette ülő Medoxnak a történteket.
– Vissza kell szereznünk a diktafont – súgta Medox.
– Ott van a tanári asztalon Márton bácsi kulcsa, látod? – mutatta Manfréd.
– Látom. De hogyan szerezzük meg?
– Kikéredzkedek mosdóba – felelte Manfréd némi töprengés után. – Amikor az asztalhoz érek, tereld el mindenki figyelmét. Márton bácsiét és a gyerekekét is.
– Mi?! Mégis hogyan?
– Rád bízom – mondta Manfréd, majd hangosan így szólt: – Márton bácsi, kimehetnék a mosdóba?
– Most volt szünet – förmedt rá a tanár.
– Tudom, de nagyon kell pisilnem. Lehet, hogy felfáztam.
– Menj! – horkantotta Márton bácsi kelletlenül. – De siess vissza!
Manfréd elindult az ajtó felé. Amikor a tanári asztal mellé ért, Medox hangosan felkiáltott, miközben nagy zajjal felugrott a székére, onnan pedig az asztalra:
– Ááááá! Egy egér! Egy hatalmas egér!
A lányok sikongva ugrottak fel a székükre, többen az asztaluk tetejére menekültek, miközben szemével mindenki az egeret kereste. Márton bácsi is felpattant, és elindult hátra, Medox felé.
– Nyugodjon meg mindenki! – próbálta meg túlkiabálni a gyerekek ricsaját. – Hol láttad az egeret, fiacskám?
Manfréd elmosolyodott, aztán gyors mozdulattal magához vette az asztalon heverő kulcscsomót, és kisurrant az ajtón.

A szakadék szélén

– Mi jutott eszedbe? – kérdezte gyanakodva Rita. – Ha még egy lépéssel közelebb mész a szakadék széléhez, tuti, hogy lepottyansz.
– Talán így lenne – felelte Vivien, megfogván a meredélynél álló fa egyik ágát –, ha nem lenne itt ez a jó kis kapaszkodó.
Vivien a faágban fogódzkodva óvatosan araszolt egyre közelebb a sziklaperemhez.
– Vivi, ne csináld ezt! Gyere vissza! – kérlelte őt aggodalmasan Rita.
Zoé és Kriszti is ijedt arccal nézték barátnőjük vakmerőségét.
– Nyugi, erősen kapaszkodom – mosolygott Vivien, aztán egyik lábát a szakadék fölé lógatta, miközben kinyújtott kézzel fogta az ágat.
Teste félig az alatta tátongó mélység fölé került. Zoé halkan felsikoltott, kezét a szájához kapva.
– Na mi lesz már, Kriszti? Fotózz gyorsan, mert nem tudom magamat sokáig így tartani.
Kriszti lélegzet-visszafojtva emelte arca elé a telefonját. A dermedt csendben mind a négy lány jól hallotta a reccsenést. Az ág, amibe Vivien kapaszkodott, nem bírta tovább a lány súlyát, eltört. Zoé hangosan felsikoltott, Kriszti kővé dermedt, Rita szinte megbénult a rémülettől. Vivien kétségbeesve próbálta visszahelyezni súlypontját a biztonságos talaj felé, de nem volt rá ideje. Az ág a kezében maradt, ő kibillent az egyensúlyából, karjaival eszeveszett tempóval kalimpált, mintha a levegőbe kapaszkodva akarná visszarántani magát.

A víz bajnokai

Másnap reggel a család – Anton, Manfréd, valamint szüleik, Szandra és Armand – együtt indultak el a versenyuszoda felé. Antonon az a fajta feszültség lett úrrá, amit nagy megmérettetések előtt érez az ember. Nem félelem volt ez, inkább várakozással teli izgalom, elszántság és némi kétség keveréke.
– Anya, szerinted én fogok győzni?
– Nem tudom – felelte Szandra. – De nem is ez a legfontosabb.
– Hogy érted? Mi lehet fontosabb a győzelemnél?
– Hogy adj bele mindent – mosolygott rá az anyukája.

Néhány órával később Anton a négyes számú rajtkövön állt, mellette mindkét oldalon felsorakoztak a versenyzők. A kétszáz induló közül már csak a legjobbak küzdelme volt hátra – Anton minden versenyszámban a döntőbe került. Csakúgy, mint Ricsi. A nap eddigi része eredményesen telt mindkettőjük számára. Hamarosan viszont minden eldől. A mell-, hát- és gyorsúszás döntője következett.
Anton megigazította az úszószemüvegét, aztán nézte, ahogyan a hideg vízcseppek testéről a lába alatti kőre cseppennek. Fázott kicsit, karja libabőrös volt. Szeretett volna már beugrani a medencébe, úszni, fordulni a túloldalon, aztán vissza, hogy túl legyen az egészen. Az elkövetkező félóráért dolgozott olyan keményen az elmúlt években. Akárcsak ez a hét másik fiú itt, mellette. Balra nézett, és látta az ötösön álló Ricsit, amint lehajtott fejjel néhány nagy levegőt vesz. Ő is feszült volt, mint mindenki a nyolc rajtkövön. Ricsi oldalra fordította a fejét, tekintetük találkozott. Mindkettőjük szemében az elszántság, a győzni akarás tüze égett.

Az elveszett birodalom

– Biztos nem akarsz inkább velünk hajókázni? – kérdezte a fiútól. – Olyan jó lenne együtt maradni. Minek akarsz a forró sivatagba menni?
– Látnom kell a Szaharát, Laura – felelte lelkesen Manfréd. – Van egy régi könyvem, telis-tele csodálatos képekkel a végtelen homokmezőkről, tevékről, karavánokról. Olyan az egész, mintha egy másik bolygón lennél. Eddig csak álmodtam róla, hogy a saját szememmel láthatom, most pedig itt vagyok, egészen közel hozzá. Nem hagyhatom ki.
– Hát jó – sóhajtott Laura. – De ígérd meg, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra.
– Nem kell aggódnod, apával megyek. Nem lesz semmi baj.
– Azért csak vigyázz – hallottak egy hangot a hátuk mögött, mire mindketten megpördültek. – A sivatag szellemei sosem alszanak – folytatta a váratlanul felbukkanó fiú.
– Amir! Te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten Manfréd.
– Csak láttam, hogy sétálni mentek, és gondoltam, jobb, ha szemmel tartalak titeket. Nehogy még eltévedjetek a végén – mosolygott rájuk Amir.
– Á, köszönjük – mondta Manfréd. – Ez kedves tőled, végül is te vagy itthon. Szóval mi van ezekkel a szellemekkel?
– Egy ősi legenda szerint a sivatag szellemei elbánnak azzal, aki nem tiszteli eléggé a végtelen homoktengert. De segítik a jó szándékú vándort.
Amir előhúzott valamit a zsebéből.
– Tessék, ez majd megvéd a rossz dzsinnektől.

Végtelen sivatag

Kinézett az ablakon, és látta, hogy vészesen közelednek a föld felé, nincs idő gyorstalpalót tartani a fiának. Manfréd nem lesz képes kioldani az ernyőt, ebben biztos volt. Feltépte a gép ajtaját, miközben megragadta Manfréd karját. A hirtelen betörő levegő ereje és fülsiketítő hangja félelmetes volt, Manfréd ijedten hőkölt hátra. Ekkor a gép enyhén megdőlt, a fiú csúszni kezdett a nyitott ajtó felé. Armand erősen tartotta, ám a látvány így is hátborzongató volt: négyszáz méter magasból nézni a földet egy repülőgép nyitott ajtaján keresztül semmihez sem fogható élmény.
– Apa! – kiáltotta. – Én nem merek kiugrani. Képtelen vagyok…
– Nincs más választás, Manfréd! – harsogta túl apja a szelet, miközben Manfréd fejére illesztette az egyetlen védőszemüveget, ami a repülőn volt. – A gép hamarosan le fog zuhanni. Ha most kiugrunk, még épségben földet érhetünk, viszont azonnal cselekednünk kell. Egy bizonyos magasság alatt már az ejtőernyő sem ér semmit.

Madársziget

Anton feszegetni kezdte a fadoboz tetejét, de nem tudta kinyitni. A hátsó részén észrevett egy vaspánthoz rögzített kis lakatot.
– Be van zárva – mérgelődött.
Ekkor két arab férfi beszélgetése ütötte meg a fülüket, akik a hajó orra felől közeledtek. Épp csak annyi idejük maradt, hogy gyorsan lebújjanak a ládák takarásába, amikor a matrózok elhaladtak mellettük, majd megálltak a hajó hátuljánál, elzárva előlük a menekülés útját.
– Na most aztán jól csapdába kerültünk – suttogta Laura.
– Nyugi, biztos mindjárt visszamennek a hajó elejére – nyugtatta a húgát Szilvi. – Akkor majd lesurranunk, és szólunk apának.
Ám a két férfi ráérősen cseverészett, a móló bejárata felé tekintgetve. Hamarosan meg is jelent az, akire vártak: a skorpiótetoválást viselő marcona férfi érkezett, újabb ládával a kezében. Ezt is feltette a hajóra, majd mondott valamit arabul, aztán rettenetes dolog történt.

A két matróz eloldozta a kötelet, ami a mólóhoz rögzítette a hajót, majd egyikük előrekiabált valamit, mire beindult a motor, és a bárka eltávolodott a kikötőtől, fedélzetén a három kis potyautassal. Az egész olyan váratlanul történt, hogy mire a rakomány között gubbasztó gyerekek felfogták, addigra már a nyílt vízen voltak.

A föld mélyén

A lépcsősor megmunkálatlan falakkal határolt, keskeny, hosszú folyosóra vezetett, túloldalán alacsony nyílással. Ezen keresztül Medox és Vivien egy nagyobb föld alatti terembe jutottak. A nedves falak tele voltak üregekkel, vájatokkal, amik ezernyi titkot rejtő kamrákként sötétlettek a lámpa sejtelmes fényében.
– Megeszem a kalapom, ha itt nem találunk kincset – mondta Medox.
– Nincs is kalapod – mosolygott rá Vivien.
– Majd szerzek – kacsintott a fiú.
Olyan jóképűnek és bátornak tűnt, hogy Vivien meg is feledkezett a veszélyről. Lelkesen vetették bele magukat a kincskeresésbe, egyesével vizsgálva át a különféle méretű vájatokat. Az egyik üreget súlyos, szögletes kő zárta el, amitől Medox azonnal izgalomba jött.
– Ki kell húznunk azt a követ, segíts.
Vivien letette a földre a lámpát úgy, hogy a fénye megvilágítsa az apró kamra bejáratát. Aztán mindketten nekiveselkedtek a zárókőnek. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a kezük alig fért be a tömb és az üreg fala közötti résbe, de végül sikerült megmozdítaniuk. Utána még percekig tartott, mire teljesen ki tudták húzni.
– Világíts be – mondta izgatottan Medox, amikor feltárult a titkos vájat.
Attól, amit megláttak, elakadt a szavuk.

Fatima keze

Manfréd arra ébredt, hogy hangosan kiáltozik. Egy pillanatra azt hitte, az egészet csak álmodta a biztonságos hotelszobában fekve. Ám amikor kinyitotta a szemét, újra a homokdűnéket látta, amik éppoly valóságosak voltak, mint a gyötrő szomjúság vagy a bőrét égető napsugarak. Fel akart állni, de képtelen volt rá. Karja és lába nem engedelmeskedett, mozdulni sem bírt a kimerültségtől. Félig lehunyt szemmel a távolba révedt, csak nézte a homokdűnéket, amelyek végleg magukba zárták, elrejtvén őt a világ elől, az apja elől, megfosztván a megmenekülés esélyétől. Ahogy a hőségtől vibráló horizontot bámulta, apró, hullámzó foltot vett észre. Egy keskeny, sötét sáv imbolygott a messzeségben. Tudta, csupán a szeme káprázik, mégis elidőzött a tekintete a furcsa jelenségen. Aztán szép lassan a sötét folt növekedni kezdett, alakot öltött, majd újra szétfolyt, de Manfréd egy-egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy emberek közelednek teveháton. Aztán megint formátlan masszává állt össze a látomás, amiből rájött, csak a képzelete játszik vele, vagy délibábot lát.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!