A Pöttöm Hősök birodalma
Mikor beléptek az óvodába, Anton körülnézett. Nem tűnt félelmetesnek a hely, sőt inkább barátságos volt minden. Színes rajzokkal volt tele egy nagy tábla az egyik falon, gyerekek nevetését hallotta valahonnan, Manfréd pedig megmutatta neki az öltözőt.
– Itt van az én szekrényem – mutatta Manfréd Antonnak. – Majd neked is lesz egy sajátod. Az én jelem az űrhajó – tette hozzá büszkén.
– Nekem mi lesz a jelem, anya? – kérdezte Anton.
Ekkor egy kedves, arany hajú néni lépett oda hozzájuk, és ő válaszolt mosolyogva:
– Mit szólnál a tigrishez?
– Tigris lesz a jelem? – álmélkodott Anton.
– Ha szeretnéd, akkor igen – mondta a kedves néni.
– Igen! – lelkendezett Anton. – Tigris legyen a jelem! És te ki vagy? – kérdezte az arany hajú nénitől.
– Én Evelin vagyok. Megmutassam neked a Pöttöm Hősök birodalmát?
– Pöttöm Hősök? – hüledezett Anton. – Azok meg kik?
– Aranyos kisfiúk és kislányok, akik egy csodálatos mesebirodalomban játszanak mindennap. Meg akarod nézni?
Anton nagyon kíváncsi volt a Pöttöm Hősökre és az ő mesebirodalmukra, ezért igent bólintott.
A helikopter
Az oldalsó ajtókon sok gyerek beszállt a hátul lévő ülésekre, hamarosan megtelt a helikopter kis utasokkal. Nem fért be az óvoda összes gyereke, de a pilóta megnyugtatta a többieket, hogy mindenki sorra fog kerülni. Bezárta az utasajtókat, és épp a pilótafülke melletti ajtót akarta becsukni, amikor megjelent egy szőke hajú kislány, és durcásan rászólt:
– Ugye engem nem akarsz itthagyni? – toppantott mérgesen a lábával.
Mielőtt válaszolhatott volna, a kislány beugrott a helikopterbe, átmászott a pilótán, és leült Anton mellé.
– Hé! – kiáltott fel Anton. – Itt már nem férsz el.
– Akkor szoríts nekem helyet – mondta neki a kislány. – Vagy az öledbe ülök. Nekem úgy is jó.
Csoda szép zöld szemével Antonra nézett.
– Hát jól van – mondta Anton, és odébb csúszott az ülésen, hogy a kislány is elférjen.
– Készen álltok a repülésre? – kérdezte a pilóta.
– Igen! Igen! – kiáltották teli torokból a gyerekek.
– Akkor repülj, nagy vasmadár, repülj! – ordította a pilóta, maga felé húzva a botkormányt, mire a hatalmas helikopter emelkedni kezdett. Hangosabb volt, mint bármilyen jármű, amit Anton valaha látott. Még Apa kocsijánál is sokkal hangosabb. Az ablakból látták, ahogy a földön maradt gyerekek integetnek, és Evelin néni aranyló haja lobog a szélben. Egyre magasabbra szállt a helikopter, Anton látta a fák koronáját, aztán az óvoda tetejét. A gyerekek odalent már csak kicsi manóknak látszottak.
Eső
Anton és Miki betették a hajójukba Torzonborz kapitányt és Marcona kapitányt, aztán óvatosan a vízre helyezték a kis kalózhajókat. A szél azonnal belekapott a vitorlákba, és sodorni kezdte a csónakokat. Egyszer csak egymásnak ütköztek, az egyik felborult, Marcona kapitány pedig a vízbe pottyant.
– Segítség! – kiáltott Miki, elmélyítve a hangját. – Beleestem a tengerbe!
– Megmentelek, tarts ki, Marcona kapitány! – kiabálta Anton, majd hajóját odairányította. Torzonborz kapitány kihajolt a hajó oldalán, és kezét a vízbe nyújtotta.
– Kapaszkodj a kezembe! – kiáltotta.
Marcona kapitány belekapaszkodott, aztán hamarosan Torzonborz hajóján találta magát. A két gesztenyefigura együtt utazott tovább a végtelen tengeren.
Ekkor csodálatos dolog történt: Kisütött a nap, és gyönyörű szivárvány jelent meg a házak felett.
– Nézzétek! – mutatta nekik Anya.
Anton és Miki lenyűgözve nézték a színes csíkokat az égbolton: sárga, kék, zöld és piros színekben pompázott a szivárvány. Madarak röppentek fel a közeli fákról, a napfény megcsillant szárnyukon. Egyenesen a szivárvány felé repültek.
Állatok között
A Maki Erdő varázslatos hely volt. Hosszú, csíkos farkú kis makimajmok ugrándoztak a fákon, néha leugrottak a földre, elszaladtak a gyerekek lábai között, aztán gyorsan visszamásztak a lombok közé. Az egyik épp egy alacsony ágon ült, Anton közelebb lépett hozzá. Nagyon pici volt ez a kis maki, sárga szemével érdeklődve figyelte Antont, aki felé nyújtotta a kezét.
– Gyere, kis maki – szólongatta kedvesen Anton. – Gyere ide hozzám. – Közelebb lépett, a kezével szinte megérintette a kis majmot.
Egyszer csak a maki Anton vállára ugrott. A kisfiú nagyon megijedt, és felkiáltott.
– Semmi baj – lépett mellé Evelin néni. – Ne félj, nem bánt – mosolygott, amitől Anton kicsit megnyugodott. Óvatosan felnézett a vállára, a majom pedig lenézett rá. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy a kis maki hosszú, vékony bajsza Anton orrához ért.
London
Amikor végül leértek, ismét beszálltak egy olyan érdekes, fekete színű autóba, amilyenekkel tele voltak London utcái. Kisvártatva gyönyörű palotához érkeztek, ami szebb volt, mint bármelyik palota, amit mesekönyvekben láttak. Egy hófehér hintó jött ki a kapuján, amit négy fehér paripa húzott. Anton integetett neki, mire a kocsi hajtója mosolyogva visszaintegetett. A palota előtt különös katonák sorakoztak, puskával a vállukon. Piros zubbonyt viseltek, a fejükön pedig óriási, szőrös sapka volt.
– Apa – kérdezte Anton –, miért van olyan furcsa sapka a fejükön?
– Az medveszőr kucsma – felelte Apa.
– Igazi medvebőrből készült? – hitetlenkedett Anton.
– Bizony ám – felelte Apa. – És a puskájuk is igazi.