"Ez az igazi őserdő.  Amikor nem látsz semmit, csak a végtelen, rád telepedő zöldet. Amikor a tolakodó erdő egész lényedet áthatja. Mindenhol ott érzed: magad fölött, magad alatt, magad körül és magadban."

     – Közeleg a Pokol Kapuja – mormolta a kislány mellett fekvő fogoly. – És a folyó szelleme bosszút áll.
     Zina előrenézett. Nem sokkal előttük a folyam két hatalmas szikla közé kényszerült, ahol olyan keskeny a meder, hogy csak eszeveszett száguldással tud áttörni a víz.
     – Közel a bosszú – duruzsolta mély hangján a férfi, mire a többi fogoly is átvette: – Közeleg a bosszú – kántálták kórusban.
     Aztán énekelni kezdtek. Mély, fájdalmas, vészjósló dallam szállt fel ajkukról. Zina hallotta, hogy a többi csónakban is felhangzik az ének. Minden megkötözött fogoly együtt énekelte a halál dalát, és várta, hogy vége legyen a rémálomnak.
     – Én nem akarok meghalni! – sikította Zina.
     Ismét elrugaszkodott, hogy átvesse magát a csónak oldalfalán, de a turbános megint elkapta az egyik kezével, miközben másikban az evezőt szorongatva küzdött a mind hevesebb áradattal. A rabszolga-kereskedők ladikjai megállíthatatlanul száguldottak a zúgó felé, ahol hamarosan porrá törnek a gyenge tákolmányok. Víz fröccsent az arcukba, a hullámok átcsaptak a csónakok felett. Zina tudta, hogy a Pokol Kapuját nem lehet túlélni. Nincs az a vízi jármű, amellyel át lehetne kelni rajta. Hamarosan mindannyian nekivágódnak a kemény köveknek, és a ladikokkal együtt csontjaik is ezer darabra törnek. Beleharapott a szakállas férfi kezébe, vér öntötte el a száját. Az idegen felordított, elrántotta megsebzett kezét, Zina pedig beugrott a folyóba.

     – Miféle emberek ezek a törpék?... Már ha emberek egyáltalán.
     – Kisebbek és ravaszabbak nálunk – felelte Bobbo. – Egy felnőtt törpe akkora, mint mifelénk a gyerekek, apró kunyhókban élnek az erdőben, parányi nyilakkal vadásznak, vagy kicsiny dárdákkal. Mégis képesek könnyedén elejteni a hatalmas elefántot, retteg tőlük bivaly s leopárd. Ők az erdő legügyesebb vadászai, nyilaikat méregbe mártják, varázslattal hintik, késeik élesek, kezük villámgyors, rafinált módszereik ellensúlyozzák kis termetüket. Jobban ismerik a dzsungelt, mint bárki. Ők már akkor is itt éltek, amikor más törzsek még nem voltak errefelé. Bakubák, bahuanák, musorongók, vagenyák, ngombék, vangulik, bajanzik, batetelák, bohinduk, szunguk, bankutuk, akelák, olembák, bapendék, badzsokok és e hatalmas erdei világ összes népe még sehol sem volt, amikor a törpék már rég itt vadásztak és gyűjtögettek. Szaglásuk, hallásuk, látásuk, akár a ragadozóké. Úgy osonnak a fák között, mint a kísértetek.
     – Szellemek azok, én mondom – szólt közbe egy bakuba férfi.
     – Nem anya szüli őket – bólogatott egy másik. – Korhadt fák üregeiből jönnek világra.
     – A legtöbb törzs, bár sokban különbözünk egymástól, egyetért abban, hogy a törpék valóban szellemek – magyarázta Bobbo. – Ezt alátámasztja az is, ahogyan a törpék minket, rendes növésűeket hívnak: „Igazi emberek” – ezt mondják ránk. Bizonyára azért, mert ők sem tartják magukat teljesen emberi lénynek. Szokatlan népség, annyi bizonyos, és hiába olyan kicsik, senki sem merne soha rájuk támadni vagy ártani nekik.

(...)

     Egész nap nem hallottak egyetlen madáréneket sem, nem ciripeltek bogarak, nem zajongtak körülöttük majmok. Komor némaság borult az erdőre. A fák lombozata olyan sűrű volt, hogy teljesen eltakarta az eget, a burjánzó indákkal benőtt ösvényre szürkületi sötétség borult. Az időérzéküket teljesen elveszítették, miközben nyomasztó hangulat telepedett rájuk. Az út majdhogynem járhatatlan volt, nem taposta ki sem ember, sem állat, maguknak kellett megküzdeniük minden egyes méterért. A balták csattogásán kívül teljes némaság vette körül őket. A csend olyan átható volt, hogy amikor megálltak pihenni, saját szívverésüket is tisztán hallották. A csupa zsivaj erdők után kísértetiesnek hatott ez a halálos nyugalom. Amikor letelepedtek az ősfák tövében, a közeli mocsár forró leheletét érezték bőrükön. A nyirkos, meleg, sűrű levegő fullasztó volt, a végtelen zöld pokol élő, lélegző szörnyetegként karolta át őket. Napokon át haladtak ebben a kegyetlen dzsungelben. Botladoztak a lábuk alatt rejtőzködő gyökerekben, a fejük fölé tornyosuló levelek folyton a bőrüket dörzsölték, ahogy próbáltak utat törni köztük, mindenhonnan zöld növények lógtak az arcukba, amitől alig láttak az orrukig. Melody úgy érezte, megfullad, megfojtja őt az őserdő. Attól félt, szem elől téveszti a többieket, és örökre elveszik ebben a kegyetlen útvesztőben. Darwin megfogta a kezét, így lépkedtek egymás mögött. A forró pára szinte kibírhatatlan volt, Melody kapkodta a levegőt, mégis úgy tűnt, mintha nem jutna oxigén a tüdejébe. Ízületei sajogni kezdtek, végtagjai egyre jobban fájtak, teste ólomsúlyúvá nehezedett. Bőrén piros, viszkető pöttyök jelentek meg, az állandó nedvesség marta a testét, belefolyt a szemébe, csípte, szüntelenül pislognia kellett, látása elhomályosult. Szíve olyan hevesen kalimpált, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Látta Darwinon, hogy ő is szenved, és még az edzett bakubák is szótlan komorságban botorkáltak a zöld börtön egyre elviselhetetlenebb szorításában.
     – Ez az igazi őserdő – mondta egész halkan Bobbo egyik pihenőjük alkalmával. A templomi csendben suttogása is hangosnak, szentségtörőnek hatott. – Amikor nem látsz semmit, csak a végtelen, rád települő zöldet. Amikor a tolakodó erdő egész lényedet áthatja. Mindenhol ott érzed: magad fölött, magad alatt, magad körül és magadban.

     Ami a következő másodpercekben történt, azt senki sem tudta felfogni. Zina mindkét keze mozdult, aztán valami megvillant a levegőben, majd Lutete két hangos koppanást hallott közvetlenül a füle mellől. Mire egyáltalán felfogta, hogy Zina előrántott két kést a combjára rögzített tokokból, a hegyes fémek már beleálltak a mögötte álló karókba. A tőrök a feje mellett suhantak el, szinte súrolták két fülét, érezte szelüket, aztán mélyen a kemény fákba vágódtak, az egyikről lesett a rátűzött koponya. A batetela harcosok riadtan kapták maguk elé lándzsáikat, majd mindannyian Zinára szegezték azokat, miközben meglepett hangok törtek fel torkukból. Zina rezzenéstelenül állt, egy pillantásra sem méltatta őket, csak Lutetét nézte, kihívó tekintettel.

(...)

     – Mondd hát, mit tudsz a holt erdőről.
     – A tüzeket kerüljétek el, amennyire tudjátok. Ha épp ott tör fel a földből, ahol lábatok éri, akkor végetek. Talán szerencsétek lesz, talán nem. Mindenesetre mezítláb lehetetlen végigmenni az erdőn, mert a talaj mindenhol perzselően forró – mutatott Bobbo, Kalala és Mandla lábára. – Készítsetek szandált vastag bőrből.
     – Hát a szellemekről mit tudsz?
     – Lamani és hívei lelkének sóhajait hallani fogjátok a fák ágai között. Ők nem ártanak nektek, ne is figyeljetek rájuk. A gonosz szellemek a földhöz lapulnak, láthatatlanok, de ott vannak. Le ne feküdjetek soha, de még csak le se üljetek, amíg el nem éritek a dombot, ahol már nincs annyi szellem. Minél magasabban van a fejetek, annál nehezebben tudják elrabolni lelketeket.
     Kikungulu Kalalára nézett.
     – A fiú túl kicsi. Az ő lelkét könnyen ellopják majd a démonok.
     – Nyakunkba vesszük – mondta Bobbo.
     – Tegyetek úgy, s akkor túlélheti – bólogatott a varázsló, majd folytatta: – Nemcsak a talaj lesz forró, hanem a levegő is. Nincs árnyék, nincs szél, nincs víz, nincs élelem – semmi sincs, csak halál azon a helyen. Vigyetek magatokkal elegendő ételt és italt. A forróság szinte elviselhetetlen lesz, de nem állhattok meg, és nehogy véletlenül leüljetek pihenni! A szellemek megzavarják majd elméteket, szédülni fogtok, lábatok elgyengül. De akkor sem állhattok meg. Amíg ki nem értek a völgyből, fel a domb tetejére, addig mennetek kell, bármi történjék is. Kételkedem benne, hogy sikerülhet, de ha valami csoda folytán túlélitek, az csak úgy lehetséges, ha megfogadjátok szavaimat.

────⋆⋅☆⋅⋆────

"A szándékok és a tettek fontosak; az erények, a képességek, a kitartás, az önzetlenség és az odaadás. Vajon megérti-e valaha a civilizált világ népe, hogy ezek számítanak, nem a titulus, a vagyon és a származás?"

────⋆⋅☆⋅⋆────

– Közeledünk – mondta Mandla a tábortűz mellett.
     Kellemes, nyugodt este volt, az idő enyhe, a rovarok mintha felszívódtak volna, a ropogó tűz hangja és a sülő étel illata a régi szép időket idézte.
     – Úgy érted, a kincshez közeledünk? – kérdezte Darwin.
     – Utunk végéhez.
     – És mit érzel? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Melody. – Jó vagy rossz vár ránk?
     – Azt nem látom – csóválta a fejét Mandla. – Csak azt tudom, hogy hamarosan kiderül.
     Melody elnézett a tisztást szegélyező, feketén magasodó fák felé, majd hirtelen felpattant a földről. A többiek követték tekintetét, aztán ők is talpra szökkentek. A lángok fénykörének peremén sötét alak állt, őket nézte.
     – Ki vagy? – kiáltott rá Zina.
    Válasz nem érkezett, az idegen meg sem mozdult. Csak a sziluettje látszott, ahogy kezében hosszú, görbe bottal velük szemben állt. Darwin előhúzta a kését, és elindult felé. Ám két lépést sem tett meg, mire az alak eltűnt, beleolvadt a fekete éjszakába.
     – Ki lehetett? – kérdezte Melody, tekintetét továbbra is a sötétségbe fúrva.
     Ekkora hátuk mögül felhangzott egy sátáni kacaj. Megpördültek, egy pillanatra ismét látták az alakot, aztán megint eltűnt.
     – Szellem ez, nem ember! – rémült meg Bobbo.
     – Vagy talán varázsló – találgatott Zina.
     Tanácstalanul álltak a tűz mellett, fejüket jobbra-balra forgatva, hátha megint feltűnik a furcsa teremtmény. A beálló csendben tisztán hallották a feléjük közeledő lépteket, de nem láttak senkit. A füvön súrlódó talpak félreismerhetetlen hangja egyre közeledett, már bőven a tűz fénykörén belülről, mégsem látták az idegent. Ekkor pontosan ott, ahol a léptek megálltak, megszólalt valaki; a hátborzongató suttogástól Melodyt kirázta a hideg. Alig egy lépésre állt tőlük, de hiába meresztették a szemüket, a hang forrása láthatatlan maradt. Aztán megint felhangzott az ördögi nevetés, majd sietősen távozó léptek surrogását hallották, végül csend lett.

(...)

     – Meddig kell mennünk ebben az erdőben? Hogyan találjuk meg a várost?
     – Ő tudni fogja – nézett Wamba Mandlára.
     A fiú nem értett minden szót, de nagyjából felfogta, amit a varázslónő mondott.

     – Honnan fogja tudni? – kérdezte Zina.
     – Az ő útja a Láthatatlan Városban fog véget érni. A végzet vezérli őt, oda fog találni. Kövessétek őt, és meglelitek a Láthatatlan Várost.
     Zina kétségbeesetten nézett hol Wambára, hol Mandlára.
     – Hogy érted, hogy az ő útja véget ér?
     – Pontosan tudod, hogy értem. És ezért arra fogsz gondolni, vissza kell fordulnotok, és meggyőznéd erről a barátaitokat is. Csakhogy már késő. Már nem fordulhattok vissza.
     – Miért nem?
     – Mert akkor mindannyian odavesztek. Döntenetek kell hát: Vagy a fiú látja meg végzetét, vagy mindannyian.
     Zina és Mandla egymásra néztek, a lány szemében könnyek jelentek meg.
     – És min van, ha… – fordult Zina a varázslónő felé, ám ő eltűnt.

(...)

     Ha segítesz az embereken, akkor igyekeznek majd a kedvedben járni. Szeretni fognak, és hallgatnak szavadra. Minél többet segítesz, annál értékesebb leszel. Ha valakitől akarsz valamit, előbb kérdezd meg, miben segíthetsz neki.

(...)

     És ekkor megjelentek a fekete párducok. Tucatnyi éjsötét szőrű, villogó szemű ragadozó lépett elő az épületből és az oszlopok mögül. Darwin földre dobta a zsákját, majd maga elé kapta rövid nyelű lándzsáját.
     – Melody! Zina! Másszatok fel az emelvényre!
     A két lány óvatosan oldalazott az oszlopsor felé, le sem véve szemüket a lassan közelítő, vicsorgó bestiákról.
     – Mandla! Bobbo! Álljunk félkörbe, védjük egymás hátát!
     Darwin bakuba szókincse sokat fejlődött az elmúlt hónapok során, már meg tudta értetni magát Bobbóval és Kalalával.
     – Kalala, te maradj mindig mögöttem!
     Többet már nem mondhatott, mert a fekete párducok vad üvöltéssel nekik támadtak.

(...)

  Fiatal voltam és kíváncsi. Apám, a törzs varázslójaként sokat tanított a sorsról, a végzetről, az emberi döntések hatalmáról. Sokan úgy tartják, csupán egy út létezik, egyetlen lehetséges jövő, s végzetünket nem kerülhetjük el. Én azonban nem akartam ezt elhinni.

TARTALOMJEGYZÉK

1. fejezet - Egy álom vége

2. fejezet - Láthatatlan ellenség

3. fejezet - A beszélő dobok földjén

4. fejezet - Zina diadala

    Zina Esküje

5. fejezet - Az erdő szellemei

6. fejezet - Egyedül a dzsungelben

7. fejezet - A királynő bosszúja

8. fejezet - Szemtől szemben a végzettel

9. fejezet - Újjászületés

10. fejezet - Utak a dzsungelben

11. fejezet - Tűztánc

12. fejezet - A folyó vámszedői

13. fejezet - Megálmodott sors

14. fejezet - A törpék birodalma

15. fejezet - A gödör

16. fejezet - A vadon törvénye

17. fejezet - Az igazi őserdő

18. fejezet - Lamani legendája

19. fejezet - A Holt büszkeség erdeje

20. fejezet - A jóslat 

21. fejezet - Fekete őrség

22. fejezet - A vasajtó

23. fejezet - A jövő útvesztője

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!