Száguldás

Manfréd izgatottan nézett ki az autó hátsó ülésének ablakán, amikor Apa befordult egy keskeny utcába, és lelassított egy szélesre tárt, nagy vaskapu előtt. A kerítés túloldalán hatalmas, lapos épület helyezkedett el, Manfréd azonban semmilyen feliratot nem látott rajta, így nem sejtette, hova érkeztek meg. Apa behajtott a kapun át az udvarra, és megállt az épület oldalánál, ahol néhány másik autó parkolt.

Ahogy az épület bejárata felé sétáltak, Manfréd furcsa, morajló hangot hallott, ami mintha megremegtette volna a levegőt, és minden lépésnél egyre erősödött. Amikor pedig Apa kinyitotta a lemezborítású hangár nehéz vasajtaját, hirtelen fülsiketítő zaj töltötte be Manfréd fülét. És ebben a pillanatban meglátta, mi történik odabent.

Dolgos napok

Ismét nevettek, még hangosabban, a könnyük is kicsordult. Aztán Manfréd hirtelen elhallgatott, arcáról eltűnt a vidámság, teste megfeszült.
– Pszt – súgta, és megfogta Laura karját, mire a lány is elhallgatott, és figyelni kezdett. – Hallottad ezt? – suttogta Manfréd.
– Mit? – kérdezte halkan Laura, és érezte, hogy libabőrös lesz.
– Valami morgást hallottam – mondta Manfréd.
Feszült csend telepedett rájuk, még a madarak csivitelése is abbamaradt, Ravasz pedig Manfréd lábához simulva összehúzta magát.
– Én nem hallok semmit – súgta Laura.
– Talán rosszul hallottam – gondolkodott Manfréd, de közben azt érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
Ekkor egészen közelről, a mellettük lévő bokor mögül ismét felhangzott a fenyegető morgás. Sokkal hangosabb volt, és nagyon félelmetes. Laura felsikoltott, Manfréd pedig talpra szökkent. A botjáért akart nyúlni, amit a tavalyi kutyatámadás óta mindig magával hord, ha az erdőbe megy. De most riadtan tudatosult benne, hogy a kemény gesztenyefabot nincs itt: Lauráéknál hagyta, a kerítésnek támasztva.
„Ilyen nincs – gondolta Manfréd. – Nem történhet meg ugyanott, ugyanaz!” Ám az a valami ismét morgott, és a bokor ágai megmozdultak. Manfréd lába földbe gyökerezett, mozdulni sem mert.
– Gyere, Laura, gyorsan. Állj mögém, és készülj fel a futásra.
Laura engedelmeskedett, Manfréd mögé lépett, és maga elé húzott kezeivel a fiú hátához bújt.
– Mi lehet ez, Manfréd? Megint az a szörnyeteg kutya?
– Nem tudom – felelte a fiú. – De bármi is az, megküzdök vele. Nem hagyom, hogy bántson téged, ne félj.
Ebben a pillanatban az a valami megmozdult a bokor mögött, felágaskodott, és rájuk vetette magát.

A folyó

Mintha valami földöntúli erő szállta volna meg, torpedóként haladt előre, dacolva a kegyetlen sodrással, míg végül ujjaival megérintette a vékony, nedves ágakat. Előbb az egyik kezével kapaszkodott meg, majd a másikkal is, és most ott csimpaszkodott a fűzfa ágaiba. Feje épp csak kint volt a vízből, de legalább végre megállt. Szusszant egyet, és a remény újraéledt benne. Ám öröme nem tartott sokáig, a testét ostromló víz megállíthatatlanul követelte vissza zsákmányát. A vékony ágak egyre csúsztak ki a kezéből, nem tudta magát tovább tartani. Aztán már csak a gyorsan távolodó fát látta, miközben ernyedt teste tovább száguldott a végzete felé.    

(...)

A nap már a horizont mögé bukott, a rendőrök lámpájának fénye cikázott a szürkületbe burkolódzó fák között. Mindenki Manfrédot kereste, hangosan kiabálták a nevét. Vivien könnyes szemmel botorkált a tábor körül, egyre reménytelenebbül kutatva a fiú után. Egyszer csak mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából, odapillantott, és földbe gyökerezett a lába.

Medox bajba kerül

Medox alig várta, hogy megszólaljon végre az óra végét jelző csengő. Szerette a matematikát, de ezen a ragyogó napsütéses tavaszi délelőttön szívesebben lett volna az iskolaudvaron, ahol focizhat, vagy az óriás sakkal játszhat, vagy felmászhat a mászóka tetejére, ahonnan köveket szokott dobálni, vagy egyszerűen csak jót beszélgethet a barátaival.
Végre megszólalt a csengő, Henrik bácsi még befejezte a mondandóját, aztán szabadjára engedte a gyerekeket.
– Jössz sakkozni, Manfréd? – pattant fel Medox a székéről.
– Mindjárt – felelte Manfréd –, csak gyorsan megeszem a maradék szendvicsemet. Addig menj előre, és állítsd fel a bábukat.
Medox elsietett, Manfréd pedig elővette a fekete dinoszaurusszal díszített dobozt, amelyben az Anya által készített sonkás szendvicsek maradéka volt. Miután megette, Medox után indult az udvarra, hogy lejátsszák a szokásos napi sakkpartit. Amikor azonban kilépett a napfénybe és az óriás sakktábla felé nézett, Medoxot sehol nem látta, a figurák pedig felborítgatva hevertek a fekete-fehér mezőkön. Manfréd érezte, hogy valami baj van.

Laura bánata

Manfréd mindeközben könyékig habos kézzel, buzgón mosogatta a tányérokat otthon, a konyhájukban. Ám a lavina elindult, Manfréd nagy bajban volt. Ő is Laurát tekintette a legjobb barátjának, vagy legalábbis a legjobb lánybarátjának, és neki is volt már olyan furcsa gondolata, hogy egyszer, felnőtt korukban majd Laura lesz a felesége úgy, mint Apának Anya. Laura viszont ettől a pillanattól fogva nem így gondolta. Dühös volt Manfrédra, dühös volt Vivienre, de még Patrikra is, és úgy általában mindenkire. Még saját magára is dühös volt, amiért megbízott Manfrédban, pedig most kiderült, milyen csúnyán átverte őt a fiú. Legalábbis ezt hitte.

Veszélyes fegyverek

Medve bácsi elmagyarázta, hogyan kell felhúzni a nyílpisztolyt, behelyezni a rövid, nagyon hegyes fém nyílvesszőket, és hogyan kell célozni vele.
– A távcsőbe kell nézni, ugye? – kérdezte Manfréd.
– Az nem távcső, hanem egy lézeres irányzék – helyesbített Medve bácsi. – Látod benne azt a kis piros pöttyöt? Na, azt kell a célra irányítani.
– Aztaaa! – lelkendezett Manfréd. – Pont úgy, mint a zombis játékban!
– Tudom is, mire lőhetnél – mosolygott sejtelmesen Medve bácsi. – Megmutatom, de ne ijedj meg.
Az épület hátsó részéhez vezette Manfrédot, ahol volt egy másik bejárat egy rejtett helyiségbe. Amikor Medve bácsi kinyitotta a nyikorgó vasajtót, Manfréd szinte halálra rémült.

Nyomozó lányok

– Derítsük ki az igazságot – javasolta Szilvi.
– De hogyan? – tudakolta Laura.
– Nyomozni fogunk! – felelte eltökélten a nővére. – Először is, menjünk el Patrikhoz.
– Biztos, hogy jó ötlet ez? – bizonytalankodott Laura.
– Hát persze – vágta rá Szilvi. – Csak akkor derülhet ki az igazság, ha beszélgetünk a dologról. Minden érintettet ki fogunk kérdezni. Patrikot, Vikit és még Vivient is. Majd én beszélek velük holnap a suliban, ne aggódj!

Laura végül beleegyezett a nyomozásba, mert ő is kíváncsi volt, hogy most akkor mi az igazság. Hogyan volt ott Manfréd Patriknál, ha nem is volt ott...? Zavarossá vált ez az egész.  

Pár perccel később már Patrikot faggatták, aki kinyitotta nekik a kaput, amikor csengettek, és most megszeppenve állt a két nyomozólány előtt.
– Patrik – kezdte Szilvi, – az igazat mondd, csakis az igazat, a  színtiszta igazat! Itt volt Manfréd a szülinapi bulidon?

Anton és Kistigris

Aztán olyan dolog történt, ami eddig még soha az Aranykő Futamok történetében: Kistigris – talán, mert elbízta magát a végére, és figyelmetlenné vált – az utolsó kanyarban kisodródott és elesett. Az Aranykő versenyek eddigi veretlen bajnoka, a legyőzhetetlen Kistigris most először életében elesett.  

Anton azonnal reagált, áramütésként futott rajta végig a felismerés, hogy mégis van esélye. Villámgyorsan felpattant biciklijére, és puskagolyóként száguldott Kistigris felé, aki épp felállította bringáját. Anton még nem ért oda, amikor ellenfele ismét a pályán volt, de úgy vitte őt előre a lendület, hogy pár pillanattal később sikerült Kistigris mellé kerülnie. A nyári forróságban Antonról ömlött a víz, az izzadság a szemébe folyt, fáradt lábaiban és sérült karjában éles fájdalmat érzett, tüdeje zihált a megerőltetéstől, és minden porcikája megállásért könyörgött. De Anton nem adta fel. Mert a Hardy fivéreket nem olyan fából faragták, hogy bármilyen küzdelmet feladjanak. Ők a végsőkig képesek harcolni. Egymásért és önmagukért.

A pálya ördögei

Már közeledett a verseny vége, amikor Raul előzni kezdte Martint a belső íven, ám a kíméletlen Martin elrántotta a kormányt, nekiszorította szegény Rault a gumifalnak, amitől gokartja megpördült, így Martin visszaszerezte első helyét, és Manfréd is megelőzte Rault.
„Szegény Raul – gondolta Manfréd. – Valószínűleg vége a versenyének.”
De nem mert hátranézni, hogy lássa, mi történt a barátjával. Most már csak arra összpontosított, hogy utolérje Martint.

Való világ

– Mindenkit lehet csúfolni, Manfréd – magyarázta Anya. – Senki sem lehet mindenben jó, és nem is kell mindenben jónak lenni. Bizony akadnak gyáva, rosszindulatú emberek, akik gúnyolódnak. De tudod, miért teszik?
– Miért? – kérdezte Manfréd.
– Azért, mert valójában irigyelnek téged. Tudják, hogy sok dologban jobb vagy náluk, és félnek tőled; félnek attól, hogy alulmaradnak. Nem akarják, hogy bármiben jobb, erősebb legyél náluk, ezért megpróbálnak kisebbé, gyengébbé tenni, megszégyeníteni.
– De miért? – értetlenkedett Manfréd.
– Mert azt látják, hogy több figyelmet, elismerést, tiszteletet és szeretetet kapsz másoktól, mint ők. Ezért akarnak gyengíteni, érted?
– Azt hiszem, igen – mondta bizonytalanul Manfréd. – De akkor mit csináljak velük? Nem verhetem meg őket csak azért, mert csúfolkodnak.
– Hát persze hogy nem – értett egyet Anya. – Tudod, hogy verekedni sosem szabad.
– Csak akkor – egészítette ki Manfréd –, ha elkerülhetetlen, és muszáj vagyok megvédeni magamat.
– Pontosan – helyeselt Anya. – De ha csak szavakkal támadnak, akkor te sem használhatod az öklödet. És nincs is rá szükség. A szavak erősebb fegyverek bármi másnál. Ha úgy érzed, hogy szükséges, védd meg magad szavakkal.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!