Csapdába csalt, őrjöngő állatként járkált fel s alá a szobájában, kezében a telefonja, másikban a levél, melynek már minden mondata belé ivódott, el tudná szavalni, akár egy tragikus verset, mégis elolvasta sokadszor is, aztán az ágyában feküdt összekuporodva, mint egy megvert kutya. És másnap, augusztus utolsó keddjén, felszállt a vonatra, magával vitte a bőröndjét, hátrahagyta a múltját.

🔅

Szerette az óceánt. Nézte a hatalmas angol kereskedőhajókat, és arról álmodozott, hogy egyszer felsurran az egyikre, potyautasként utazik a távoli, mesés szigetországba, ahol a fehér urak élnek, kik sosem dolgoznak, csak hűs virágoskertekben sétálnak, és egész nap teát isznak.

🔅

Dühös éneket üvölt a szél, zeng az ég, a jég úgy törik itt is, ott is, mintha ágyúsortűz zúdulna rá a fekete fellegekből. Csatatér ez, reménytelen harc a megvadult természet és a gyönge ember között, ki néha elfeledi kiszolgáltatott helyzetét, s valamiféle úrnak képzeli magát a világban. De csak egy úr van, az Isten, ő mozgatja a bonyolult lét minden szálát, és tervét halandó ki nem ismerheti.

Marhasült, sherry és finom dohány illata lengte be az impozáns termet; és a csönd, az elegancia csendje, amely nem azonos a némasággal: halk, modoros csevej, az ezüst evőeszközök csendülése, a porceláncsészék finom koccanása, ahogy a tányérhoz érnek, a perzsaszőnyeggel borított, súlyos mahagónipadlók halk nyögése a kimérten vonuló pincérek lépte alatt, és ezt az egészet légies selyemfátyolként szövi át a társalgóból kiszűrődő, távoli zongorazene lassú, szentimentális dallama – egy francia sanzon, mintha a Szajna partján sétáló szerelmespár dúdolná.

Az atyai biztonság és az anyai szeretet egykor törhetetlennek hitt burka apró szilánkokban hever lelkem mélyén.

🔅

Az ébredés hirtelen löki ki a rögtön bezáruló világból. Megfoghatatlan morajlás hallatszik, érzékei előtt értelmezhetetlen képek lebegnek, fény villan a lelkére, és belép a létezésbe.

🔅

Az április metsző hideggel érkezett, fagyos kár­örömmel vicsorogta a világba, hogy a tavasz nem jön el. Vince kabátja gallérját összehúzva, lehajtott fejjel sietett a kérlelhetetlen szélben, amely szúrós, hideg esőcseppeket vágott az arcába. Végre odaért a bárhoz, megkönnyebbülve lépett be a meleg fényben úszó helyiségbe.

🔅

A terem lassan elcsendesül, ám ez nem a tisztelet csendje, ami korábban oly sokszor övezte Henry Morton Stanley-t, hanem az elhatárolódásé, a megvetésé. Mély ürességet érez a szívében. Aztán emlékképek villannak fel, kavarog lelkében a vad Kongó folyó, és kavarog a vér, a kiontott vér, és hallja a szenvedés hangjait, a sebesültek kiáltását, a halálhörgést, és zúg az eső, a trópusi fullasztó áradat, mely elmos mindent maga körül, elmossa a dicsőséget, csak a megaláztatás sara marad.

🔅

És ahogy ezt követően ránézett másokra – a hálóteremben vagy a reggelinél –, szánalmat érzett irántuk, miképpen önmaga iránt is, mert akaratlanul az a gondolata támadt, hogy minden embernek ugyanaz a vigasztalan sors jut: megszületik és meghal, merev teste a föld alá kerül. Hogy ki milyen életet él, az nem is nagyon fontos, hiszen végül elszáll belőle a tudat, és csak egy lélektelen, mozdulatlan üveggolyó marad a szeme helyén, mint annak a borjúnak, amelyiknek Elias bácsi oly szenvtelen, begyakorolt mozdulattal vágta el a torkát.

(...) körbefonja őket valami vibráló, szinte tapintható éter, ködbe vész múlt és jövő, az ajkuk összeér, a csók olyan édes, mint éhezőnek az érett barack, ölelésben simul egymáshoz a testük, forróság önti el őket, az intellektus meghal, ahogy fellobban a szerelem, fellángol a betakart parázs, melyet a sors súlyos csizmái tapostak a földbe, de hiába, szárba szökik újra a kiirthatatlan csíra, virágba borul a lelkük mélyére száműzött vonzalom, és millió szirmot szór megsebzett szívükre.

🔅

A férfi belekortyolt a koktélba, az erős gin kellemes bizsergéssel ajándékozta meg a testét. Magának sem vallotta volna be, de a reggeli óta erre vágyott – az első italra a parton. Mire a cigaretta leégett, a pohár félig kiürült, s ahogy fogyott a jó gin, úgy olvadt testében a feszültség. Éjjel keveset aludt, hajnalban felébredt az első utasszállító hajó kürtjére, aztán már nem tudott ismét álomba merülni; folyton cikázó gondolatai fogva tartották nyugalomra vágyó elméjét.

Ujjai közt szórakozottan forgatva a gyufásdobozt, a mólóról fejest ugráló kölyköket nézte, amikor megérkezett Lora.

– Biztos voltam benne, hogy itt talállak. – Bár mosolygott, halvány neheztelés érződött a hangjában. – Máris koktélozol? Nincs még túl korán hozzá?

– Nyaralunk, megtehetem.

A nő leült az asztalhoz.

– Nézd, mit vettem! – emelte csuklóját a férfi felé.

– Újabb kagyló karkötő. Remek.

– Most mi bajod? Nem tetszik?

– Nekem az előző is tetszett, amit tavaly vettél.

– De ez nem ugyanolyan! Nem látod? Ezek a kagylók halvány rózsaszínűek. A másik fehér. Azt is szeretem, de ennek úgy megörültem, ilyet még sosem láttam!

A férfi felhajtotta a maradék italát.

– Kérsz te is?

– Nem tudom. Te iszol még?

– Ha szeretnéd, iszom egyet veled.

– Ó, miattam nem kell. Majd később.

A férfi intett a pincérnek.

– Két gin-tonikot, legyen szíves.

Lora kifordította a székét, hogy ő is nézhesse a tengert. Hallgattak, mindketten elmerültek a lágyan hömpölygő hullámok látványában. A nő szeme az öböl bejárata fölé nyúló szirtre tévedt. Olvasta az útikalauzban, hogy van ott fenn egy romantikus kis étterem, néhány asztallal, ahonnan este csodás panoráma nyílik a naplementében fürdő tengerre.

– Ma felmegyünk? – A férfi gondolatai elkalandoztak, nem is hallotta őt. – Arnold! Itt vagy?

– Igen? Ne haragudj, egyfolytában a munkán jár az eszem.

Enyhe szégyent érzett, nem is annyira a hazugság miatt, hanem azért, amit eltitkolt: a fiatal pultoslány jutott eszébe, akivel tegnap éjjel bizalmas beszélgetést folytatott a hotel bárjában.

El akartam menekülni, felpattanni szentgyörgyi Horváth úr lovára, és visszavágtázni a házába, hogy a zárt szobában menedékre leljek. Alinka mintha megérezte volna kétségbeesésemet, közelebb lépett, arca szinte az enyémhez ért, mosolygott, mint a gyönyörű sátán, keze a combomhoz nyúlt, végigsiklott remegő lábamon egészen pantallóm börtönéből kitörni vágyó részemig, amely úgy ágaskodott, akár a megvadult paripa. Arcom forrón lángolt, lélegzetvételem megszaporodott. Hosszú évek szülői tanításai, a szent Bibliának isteni intelmei, ájtatos papok dörgedelmes prédikációi foszlottak semmivé röpke pillanat alatt egy női test közelségétől, ujjának finom érintésétől, mosószappanszagától, dévaj tekintetétől. Bizton tudtam, hogy örök kárhozat vár rám, lemoshatatlan szégyen, a mindenható Isten haragja, mégsem tehettem már semmit. Onnantól kezdve, hogy gyomorbántalomra hivatkozván kihúztam magam a Kisfaludy gőzös vízre bocsátásának történelmi jelentőségű eseménye alól, s helyette a zsellérlánnyal való titkos légyottot választottam, sorsom megpecsételődött. Összes férfitársamat hívom tanúul a világ minden szegletéből, hogy arról az útról, amelyre én léptem, lehetetlen visszafordulni. Olyan próbatétel elé állított engem az Úr, amelyen csak elbukni lehet, győzedelmeskedni nem. S ha még maradt is volna bennem bármi csekély ellenállás, a morális csapdából való menekülésnek hajszálnyi reménye, az is mind darabokra tört volna a következő másodpercben, amikor Alinka lábujjhegyre állt, száját az enyémhez érintette, s puha, meleg, nedves nyelvével lassan, nagyon lassan végignyalta remegő ajkamat. Az az ördögi szerv, amely nem csupán ízlelésre, beszédre, hanem a férfivágy felkorbácsolására is tökéletesen alkalmas, gátlástalanul a számba hatolt, saját nyelvemmel összeölelkezve mámorító táncba kezdett, én lehunytam a szememet, és átléptem egy másik világ kapuján.

Aman pedig besétált a kristálytiszta vízbe, alámerült és úszott, közben nézte a színes halrajokat a korallzátony körül, amint szétrebbennek közeledtére. A hűs fürdő jólesett abban a nagy hőségben, amely gyorsan elfeledtette a tegnapi vihart, de feledtette a süllyedő hajót is és azt a sok megpróbáltatást, amin keresztülment élete tizenhat esztendejében. Ahogy később ott feküdt a homokos parton, meztelenül, a szinte fehéren izzó, felhőtlen eget nézve, a zátonyhoz csapódó, tajtékos hullámok andalító moraját hallgatva, és a kapitányra meg a faragatlan, nyers, mégis szeretetre méltó matrózokra gondolt, először érezte úgy szülei elvesztése óta, hogy nem egészen árva, hogy új család fogadta örökbe, és ezen az elveszett szigeten, a mennyország eme apró, rejtett kertjében szívét boldogság töltötte el.

🔅

Melissa sírva állt az ajtóban, nézte az utat, de a taxi nem jött vissza. Leült a lépcsőre, kezét összekulcsolta, és imádkozott. Könyörögve kérte az Urat, vigyázzon az ő Johnnyjára, hozza haza épségben.

Johnny Wang kifizette a fuvart a taxi sofőrjének, majd néhány perccel nyolc óra után belépett a San Franciscó-i nemzetközi repülőtér 1-es termináljának üvegajtaján, maga után húzva bőröndjét. Nagy levegőt vett, aztán a kijelzőn megnézte, hol kell felszállni az Air India légitársaság Újdelhibe induló járatára. A tizennyolc órás úton rengeteg ideje volt végiggondolni a közelmúlt eseményeit, valamint az előtte álló napokat. Nem úgy alakult az elválás, ahogyan tervezte. Előbb a szülei konokságával kellett megküzdenie, majd Melissa ki nem mondott ellenérzése, sírása, könyörgő tekintete, beletörődő bánata tette próbára elszántságát. A lány el akarta kísérni a reptérre, Johnny azonban nem tudta volna elviselni gyászkönnyektől homályos szemének látványát. Melissa úgy viselkedik, mintha meghalni menne, nem pedig az örök élet reményét vinné egy jobb sorsra érdemes törzsnek. Ám leginkább barátjával, Briannal való utolsó találkozása zaklatta fel. Tőle nem ezt várta, igazán nem.

Nincs új, nem jön jobb;
az örök tudás volt és újra lesz.
S ha a gazzal csak a mindent felperzselő
erdőtűz végezhet,
hát lobbanjon láng sírotok felett!

🔅

A jég tiszta volt, akár a tükör, nem lepte hó, se dér, nem ülte meg bolyhos köd; fényesen verte vissza a felhőtlen égboltot borító csillagok sugarait. Ásítva érkezett a hajnal, még aludt a téli Balaton, csak az akarattyai magaslat fölött tűnt át kékesfeketéből sötétvörösbe a látóhatár.

Kakas kukorékolt a közelben, amire távolabbról kutyaugatás jött válaszul. Juli felébredt, s ahogy álmok szárnyán ringatózó lelke visszabillent a valóságba, a hideg volt az első, amit felfogott. Dideregve húzta álláig a paplant, nem esett jól megmozdulni, de tudta, ki kell bújni az ágyból, sok a dolog, ma még több, mint máskor, mert karácsony napja virrad. Szerény, mégis szívet melengető ünneplést tervezett férjurával. „Férjuram!” – ma is oly különösen cseng e szó, pedig már három hónap telt el a nász óta. Csak a Berci olyan most is pont, mint amikor megismerte: szeleburdi, hebehurgya kölyök az, nem igazi férfi még. De szereti mindennél jobban, és nem is volt igaza a sok vénasszonynak, akik ijesztgették, hogy feleségként nem lesz már oly vidám, mint gondtalan kislányként, mert a háziasszony élete keserves, a férfi meg mind részeges disznó. No, a Berci tényleg tud inni, ha nekiül, de azért jóravaló, derék ember; igyekszik is, hogy boldoguljanak ők ketten. Még babát is akar majd, azt mondogatja.

– Ébredj, te hétalvó! – bökte meg Juli a mellette horkoló fiút. – Még itt hagynak, aztán oda az ünnepi halászlé. – Bernát nyűgösen morgott valamit, majd átfordult a másik oldalára. – Aki éjjel legény, nappal is legyen az! Hát minek kellett neked tegnap este a kocsmában időznöd?

– Csitulj már el, asszony, hasogat a fejem! – nyögte az ura.

– Meg is érdemled. De azért csak keljél ki az ágyból, ha mondom!

🔅

Megmutatta a magas hátszínt is, amiből másik kedvencét, a hagymás rostélyost szokta sütni nyáron, amikor van egy kis ideje felvenni a kötényt, bár abból nincs sok ilyesmikre, pedig én tudtam, hogy a konyhában érzi a legjobban magát, és sajnáltam őt, amiért olyan keveset lehetett ott. De apa mindig azt mondta, nem kell őt sajnálni, örüljünk inkább, hogy a csoda szép Balatonnál lakunk, a nappali ablakából rálátunk a tóra, és Mercedesünk is csak nekünk van a környéken. Én pedig szégyelltem magam, amiért titkon Zsolti barátomat irigyeltem – padtársam volt az iskolában –, pedig az ő apja Wartburggal járt, de készített neki papírsárkányt, és nemcsak elkészítette, hanem ki is ment vele a dombra eregetni, meg úszni is ő tanította, nem Pali, és télen a befagyott Balatonon is az apukájával korcsolyázott, nem Palival, meg minden mást is vele csinált, nekem viszont csak Pali jutott, persze szerettem Palit, de apámat nála is sokkal jobban szerettem, és milyen jó lett volna, ha egész évben kitartott volna a karácsony!

🔅

Húgom is megkapta.
Bátyám is megkapta.
Én is megkaptam.
Mind megkaptuk,
amit annyira akartunk,
amiért oly sokat rimánkodtunk,
ott volt mind a fa alatt.
És én nem is vettem észre
anyám szemében a könnycseppet,
apám arcán a bűntudatot,
mert akkor, ott mindent bearanyozott
a karácsony szentsége, csodája,
öröme és víg mámora…

Összefonódó testük ritmikus ütemére zendült fel Zawadi örömdala és Kato mámorzihálása a rongyos levelű pálma árnyékában, épp akkor, midőn alattuk, a messzi öbölben felbukkant egy különös csónak. Kato homlokát ráncolva figyelte, s anélkül, hogy legédesebb férfiúi kötelességét egy pillanatra is megszakítaná, azon tűnődött, honnan jöhetett e furcsa vízi jármű, amilyet sem a sziget lakói, sem a szárazföldi törzsek nem használnak. Hanem amikor meghallotta a távolból népének harci kiáltásait, mégsem folytathatta az utódnemzés örömteli munkáját.

– Neked meg mi bajod? – nézett rá felesége, amikor eltávolodott tőle, mielőtt dolgát kielégítően elvégezte volna.

– Nézd azt a csónakot! – Zawadi követte a tekintetét, ő is meglátta a parthoz közelítő vitorlást és meghallotta a falubéliek lármáját. – Testvéreim futnak az öbölbe, oda kell mennem. Eredj vissza a faluba!

🔅

– Mit akarsz, fiú? – nézett rá szeme sarkából a nagybátyja.

John egy darabig toporgott, majd halkan megkérdezte:

– Thomas bácsi, miért hívnak engem fattyúnak?

Thomas meglepetten meredt rá.

– Ugye tudod, hogyan kerültél ide?

John pontosan tudta a választ, de nem értette, mi köze ennek a fattyúdologhoz.

– Persze, egy kalapdobozban érkeztem Londonból, ahonnan minden kisbaba.

Thomasnak elkerekedett a szeme, aztán derűtlen nevetésben tört ki.

– Ezt nagyapád mondta neked, mi?

Johnnak sejtelme sem volt, mi olyan mulatságos ebben.

– Igen, a nagypapa mesélte, többször is.

Thomas a földre köpött.

– Nézd, fiú, szerintem jobb, ha tudod az igazságot, elég nagy vagy már. – Letette a kezében tartott kalapácsot, és előhúzta görbe szárú agyagpipáját posztómellénye zsebéből, meg egy apró bádogdobozt, melyben a barnásvörös, durvára vágott dohányt tartotta. – Nos, valóban Londonból jöttél, ahol anyád cselédként szolgált. Miután felcsinálta őt egy részeges alak, kitették a szűrét. A házasságon kívül született gyerekeket hívják fattyúnak, és egy fattyú nagy szégyen ám. Anyád ezért idehozott; hogy elrejtsen az emberek elől, mintha meg sem születtél volna.

John úgy érezte, forog vele a világ. Nem értett meg mindent abból, amit Thomas bácsi mondott, a saját származásáról és önmagáról alkotott gyermeki képe mégis darabokra tört abban a percben. Sokáig állt szótlanul, míg Thomas folytatta az eresz megjavítását.

– Ki volt az anyám? – kérdezte végül.

🔅