Különös találkozás

   Tuma, a gézengúz szurikáta épp azon törte a fejét, hogyan tréfálhatná meg a barátait. Melák, a nagyra nőtt orrszarvúbébi meglehetősen hiszékeny, így őt könnyen rá lehet szedni. Ám Tüsi már nehezebb eset. Hiszen Tüsi, a tarajos sül okos. Nagyon okos. Valójában még Tumánál is okosabb, de persze Tuma ezt sosem ismerné be.

     Szóval Tuma, a minden lében kanál szurikáta ott hevert a puha fűvel borított tisztáson, a Nagyerdő közepén, és nézte, ahogy Melák szuszogva alszik, Tüsi pedig egy friss gumót rágcsál.  A gyümölcs mellett a gumó volt Tüsi kedvenc eledele. A nap forrón sütött, de a tisztást körbeölelő magas fák hűs árnyékot vetettek. Tumának eszébe jutott, mivel viccelhetné meg társait. Felpattant, és halálra rémült arccal felkiáltott.
     – Vigyázzatok! Ott van Jabari! – mutatott Tuma a közeli fák felé, miközben egész hihetően színlelte, hogy megijedt.
     Melák, az orrszarvúbébi és Tüsi, a tarajos sül egyszerre ugrottak fel rémületükben. Jabari ugyanis nem más, mint a félelmetes, veszedelmes leopárd, akitől minden állat retteg a környéken.

Lulu

 Néhány perc múlva meg is látták Kofit. Őt bizony nehéz lenne összekeverni bárkivel. Kofi igazán vicces figura. Az arca olyan hosszú, mintha nem is arc volna, hanem ormány. A végén turcsi malacorr ékeskedik, a füleit mintha egy szamártól lopta volna, a farkát pedig egy kengurutól. Pedig se nem kenguru, se nem szamár, még csak nem is elefánt. Kofi ugyanis földimalac. Nagyon barátságtalan jószág. Folyton zsörtölődik, morgolódik, és úgy beszél, mintha mindig be lenne dugulva az orra.
     – Hát ti meg mit kerestek itt? – kérdezte, amikor észrevette a felé közeledő társaságot.
     – Nézd, Kofi! – újságolta boldogan Tuma. – Nekünk is van embergyerekünk. Hallottuk Cinitől, hogy te is találtál egyet.
     – Így van – felelte orrhangján Kofi. – De nem mutatom meg nektek. Ő csakis az enyém.
     Ekkor barna copfos kislány lépett eléjük egy fa mögül.
     – Még hogy a tiéd! – nézett méltatlankodva Kofira, csípőre tett kézzel. – Én bizony nem vagyok senkié! Már mondtam neked, hogy…
     A kislány nem fejezte be a mondatot, mert elállt a szava, amikor meglátta Kippet.
     – Hé! Te ember vagy! – Gyönyörű, zöld szeme örömtől csillogott. – Jaj de jó! Úgy örülök neked!
     Ezzel Kipphez szaladt, és megfogta a kezét.
     – Képzeld, eltévedtem az erdőben, és nem tudom, merrefelé jutok haza. Eddig csak állatokkal találkoztam, de ha te itt vagy, akkor biztosan a közelben laknak az emberek. Talán ott megtalálom a szüleimet.
     – De hát hogy kerültél éppen ide? – kérdezte tőle Kipp. – És mikor láttad utoljára a szüleidet?
     – Arra sajnos nem emlékszem – mondta elkeseredve a kislány. – Egyszer csak itt ébredtem, a patak partján. De te biztosan tudsz rajtam segíteni.
     Kipp szomorúan horgasztotta le a fejét.
     – Attól tartok, velem is ugyanaz történt, mint veled – mondta a lánynak. – Én is itt ébredtem az erdőben, és csak a nevemre emlékszem. Kipp vagyok. Téged hogy hívnak?
     – Lulu – mutatkozott be a kislány. – És képzeld! Értem, amit az állatok beszélnek.
     – Nahát! – lepődött meg Kipp. – Én is értem.
     – Akkor ez csakis valami varázslat lehet – morfondírozott Lulu. – Azt hiszem, együtt kell kiderítenünk, mi történt velünk.

Csapda

 – Tessék – mutatott Sumák a nyílásra –, ez az a barlang.
     Tuma bekukkantott, de nem látott odabent semmit.
     – Erasto bácsi! – kiabálta. – Odabent vagy?
     Nem jött válasz.
     – Talán elaludt – vonta meg a vállát a róka.
     – Talán csak hazudtál – pillantott rá mérgesen Tuma.
     – Majd én megnézem – ajánlotta Kipp.
     – Veled tartok – állt mellé Lulu.
     A két gyerek belépett a barlangba, Tuma, Tüsi és Melák követte őket. Sumák csak erre várt. Amint mindenki eltűnt a hasadékban, elsomfordált.

         – Én nem látok itt senkit – mondta Kipp, amikor elérték a barlang végét.
     – Hahó, Erasto bácsi! – kiabálta Melák, de csak a falakról visszaverődő visszhang volt a válasz.
     – Na tessék! – mérgelődött Tuma. – Nem meg mondtam, hogy Sumák át akar verni minket? Ide figyelj, te nagy fülű, sunyi, hazudós… Hé! Sumák! Hol vagy? – forgatta a fejét Tuma, aki most vette észre, hogy a róka eltűnt.
     – Itt valami nagyon nem stimmel – vakarta a fejét Tüsi. – Miért csalt ide minket Sumák? Rosszat sejtek.
     – Gyerünk innen, minél előbb! – javasolta Tuma, és már indult is a kijárat felé.
     Mielőtt azonban kiléphettek volna a barlangból, egy hatalmas, fenyegető fej jelent meg a nyílásban, elzárva előlük a menekülés útját.

Majomtestvérek

  Miki és Manka, a két kis majomtestvér folyton veszekedett. Hol az egyiknek nem tetszett valami, hol a másiknak. Egyszer Miki kötött bele Mankába, máskor pedig Manka bosszantotta Mikit. Ha Miki talált magának egy játékot, Manka biztos, hogy ugyanazzal akart játszani, amiből persze veszekedés lett. Amikor meg Manka aludni szeretett volna, Miki csak azért is hangoskodott, nem hagyta pihenni a húgát. Néha még össze is verekedtek, vagy ha épp nem, akkor csúfolták egymást.
     – Gülüszeműűű! – incselkedett Manka.
     – Tepsiarcúúú! – vágott vissza Miki.
     – Nincs is tepsiarcom! – sértődött meg Manka.
     – De!
     – Neeem! Megmondalak anyának, hogy csúfolkodsz!
     – De te kezdted!
     – Nem igaz, te voltál!
     Manka el is indult nagy duzzogva, hogy árulkodjon az anyukájának, amikor megakadt a szeme valamin.

A szavanna királya

  – No lám! Ezért valóban érdemes volt felkelnem. Két kis emberkölyök a földemen. Most végre bosszút állhatok azért, amit a ti népetek tett az enyémmel!
     – Mit tettek az emberek a népeddel? – kérdezte Kipp. – Miért akarsz bosszút állni?
     – Még kérded, te kis pimasz kölyök?! – mordult rá Oba. – Ez a föld, ameddig a szem ellát, az én őseimé volt a világ kezdete óta. Békésen éltek itt az állatok, az oroszlánok nemzetsége pedig igazságosan uralkodott felettük. Aztán jöttek az orvvadászok, és puskáikkal lövöldöztek az állatokra. Akit meg nem lőttek le, azt elrabolták, és elvitték a városaikba, hogy cirkuszokban és állatkertekben kelljen raboskodniuk. Amióta az emberek betették ide a lábukat, nekünk folyton menekülnünk kell. Még kölyök voltam, amikor a testvéremet elfogták az emberek, és elvitték őt. Azóta sem láttuk szegényt.
     Oba szemében könny csillant. Kipp és Lulu nagyon megsajnálta őt, amiért elveszítette a testvérét. Oba azonban megrázta magát, és ismét dühösen nézett rájuk.
     – Hát ezért kell bűnhődnötök! Most végre bosszút állok az embereken. Ti lesztek az ebédem!
     Oba fenyegetően morogva indult el Kipp és Lulu felé. A két gyerek ijedten nézett körül, de rá kellett jönniük, hogy innen nincs menekvés. A király katonái, a hiénák körbeállták őket, ráadásul sokkal gyorsabban tudnak futni, mint Kipp és Lulu, tehát elszaladniuk is felesleges lenne. A feldühödött oroszlán pedig egyre csak közelít feléjük.

Barátok a bajban

    – Kabaka csak azt szeretné, ha büszke lennél rá – mondta Kipp a királynak. – Neked akar bizonyítani.
     – Kérdeztelek én téged, embervakarcs? – nézett rá mérgesen Oba.
     – Rájöttem, mi a te bajod, Oba király – felelte Kipp. – Te boldogtalan vagy.
     – Hát ezt meg miből gondolod? – lepődött meg Oba.
     – Mert folyton mérgelődsz. És aki mérgelődik, az nem boldog.
     – Én vagyok a király, nem nevetgélhetek egész nap. Mérgesnek és szigorúnak kell lennem, hogy szót fogadjanak nekem az állatok. Beleértve a fiamat is – tette hozzá kelletlenül.
     – Szerintem ebben tévedsz – ellenkezett Kipp. – Nem hinném, hogy kevésbé tisztelne a néped, ha kedves lennél velük. Valószínűleg jobban szeretnének.
     Oba észrevette, hogy a hiénák helyeslően bólogatnak.
     – Ti is így gondoljátok? – kérdezte tőlük.
     – Hát… ha már így szóba került – kezdte a hiénák vezetője –, bizony jólesne néha pár kedves szó. Attól még ugyanúgy szót fogadnánk neked.
     Oba elgondolkodott.
     – Talán tényleg lehetnék kedvesebb másokkal – töprengett hangosan.
     – Az biztos, hogy akkor mindenki jobban szeretne – jegyezte meg Tuma, bár félt kicsit, hogy megharagítja a királyt.
     – Megpróbálhatom – mondta Oba.
     – Kezdhetnéd azzal – vetette fel Lulu –, hogy megdicséred a fiadat.
     – Miért dicsérjem meg Kabakát? – értetlenkedett a király. – Nem fogadott szót nekem. Megtiltottam, hogy a szakadékhoz menjen, mégis odament.
     – Viszont bevallotta, hogy hibázott – ellenkezett Lulu. – Azért, hogy megmentsen minket. Szerintem ez nagyon nemes cselekedet volt, nem gondolod?

Az emberek birodalma

  Kabaka büszkén vonult a völgyben.
     – Na, mit szóltok? Rendesen ráijesztettem a gonosz útonállókra, ugye?
     – Jó, hogy velünk vagy, Kabaka – jegyezte meg Lulu. – A te kíséreteddel biztosan eljutunk az Aranysivatagba.
     Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak távoli morajlás ütötte meg a fülüket.
     – Mi ez? – lepődött meg Tuma. – Talán dörög az ég?
     – Egy árva felhő sincs felettünk – állapította meg Tüsi.
     Ekkor a talaj is remegni kezdett a lábuk alatt.
     – Csak nem földrengés? – hüledezett Melák.
     Kipp hátrapillantott, és elakadt a lélegzete.
     – Odanézzetek! – kiáltotta riadtan. – Egy hatalmas bivalycsorda száguld felénk!
     A többiek is megfordultak, és csakhamar eluralkodott rajtuk a pánik.
     – Jaj nekünk! – kiáltott Tuma. – El fognak taposni minket!
     Kipp körülnézett, és kétségbeesve látta, hogy se jobbra, se balra nem tudnak kitérni a csorda elől, hiszen meredek sziklafal emelkedik a magasba mindkét oldalon.
     – Csak előre mehetünk, nincs más út – mondta. – Futás!
     Ezzel rohanni kezdtek, ahogy a lábuk bírta. Futottak, futottak, ám a megriadt bivalyok – akiket Galád és Böhöm ijesztettek meg – még gyorsabban vágtattak. Úgy rontottak előre százával, hogy remegett alattuk a föld, patáikkal pedig magasra verték a port.
     – Átgázolnak rajtunk! – jajveszékelt Tuma, amikor hátranézett, és látta, hogy a csorda már a nyakukban liheg. – Nincs esélyünk!

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!