Erdei kaland

Miközben a kék, sárga és lila virágokat gyűjtötték a fák között, Anton észrevett egy nagyon, de nagyon furcsa dolgot.
– Odanézz, Manfréd – suttogta. – Az a levél mozog.
– Hol? – nézett körül Manfréd. – Biztos csak a szél fújja.
– De hát nem is fúj a szél – ellenkezett Anton. – És ez a levél mászik.
Végül Manfréd is meglátta. Antonnak igaza van: ez a levél határozottan megy valahova.
– Emeljük fel – súgta Manfréd.
– Én biztos nem nyúlok hozzá – szögezte le Anton. – Lehet, hogy harap.
– Egy levél? – nevetett Manfréd. – A növények nem tudnak harapni.
– Mászni sem tudnak – felelte Anton. – Ez mégis mászik.
Manfréd belátta, hogy öccsének igaza van, roppant furcsán viselkedik ez a levél. Végül fogott egy botot, amivel aztán óvatosan megpöckölte a levelet. Ekkor látták meg, hogy van valami alatta.
– Szarvasbogár! – kiáltotta Manfréd.
– Hát akkor ez mozgatta a levelet – esett le Antonnak. – A hátán cipelte.
Egy darabig gondolkodtak rajta, hogy meg merjék-e fogni a bogarat, ám végül úgy döntöttek, nem lenne jó megharagítani. Ki tudja, mire képes azokkal a hatalmas szarvaival.
Ebben a pillanatban megzörrent a mellettük lévő bokor.
– Manfréd! Van ott valami! – suttogta ijedten Anton.
Bátyja is észrevette az ágak mozgását, és arra gondolt, ennek már a fele sem tréfa.
– Ez sokkal nagyobb, mint egy szarvasbogár – felelte halkan, miközben le sem vette szemét a bokorról, ami most hirtelen megint megzörrent. – Másszunk fel erre a fára.

Lányok birodalma

– Akarjátok látni a motorbiciklinket? – kérdezte Szilvi, mire Anton hirtelen meg is feledkezett a fájó arcáról.
– Hogy miii?! – hüledezett. – Nektek van egy igazi motorbiciklitek?
– Van bizony – mosolygott Laura.
Manfréd is meg volt döbbenve.
– Na jó, nem működik – ismerte el Szilvi –, de tényleg igazi. A dédnagypapánké volt, és apa azt mondta, a miénk lehet, bármikor felülhetünk rá. Persze csak a pincében. Megnézitek?
– Naná, hogy megnézzük! – lelkendezett Anton, aki imádta a motorokat.
Lementek a pincébe, ahol szemük elé tárult az ősrégi járgány – nem is akármilyen! Egy terepmintás, oldalkocsis katonai motorkerékpár.
– Azta! – ámuldozott Anton.
Szilvi felpattant a vezetőülésre, Laura pedig az oldalkocsiba huppant.
– Szilvia őrmester! – kiáltotta Laura. – Száguldjon, ahogy csak tud, mert nyomunkban vannak a tankok!
– Igenis, Laura parancsnok! – tisztelgett Szilvi. – Brrr, brrr.
– Mi is hadd próbáljuk ki! – kérte Manfréd a lányokat.
– Igen! – helyeselt Anton. – Én leszek az őrmester, én vezetek. Manfréd, te legyél a parancsnok az oldalkocsiban. Te mondod, merre menjünk.

A bunker

A négy fiú bemászott a menedékbe. Így már kicsit szűkös volt a hely, de összekucorogva pont elfértek. Épp az ágak közötti réseken keresztül kémlelték a környéket, amikor közeledő hangokat hallottak az utcáról.
– Ssss – tette az ujját a szája elé Manfréd. – Maradjunk csendben, nehogy észrevegyenek – suttogta, mire mindenki elcsendesült a bunkerben.
Ottó és Krisztián közeledtek a park felé. Ottó és Krisztián testvérek voltak, akik folyton valami rosszaságon törték a fejüket. Ezért senki sem barátkozott velük.
– Biztos most is valami gonosz dolgot terveznek – súgta Manfréd.
A négy barát a bunker belsejéből kukucskált kifelé az ágak között, onnan lesték meg Ottót és Krisztiánt. A két rosszaság épp a bunker mellett állt meg, ám nem vették észre Antonék rejtekhelyét.
– Focizhatnánk a parkban – mondta Ottó a testvérének.
– De nincs nálunk labda – felelte Krisztián.
– Ne aggódj, mindjárt lesz – mosolygott gonoszul Ottó, és két kislányra mutatott, akik a másik irányból közeledtek feléjük. Az egyik lány, akit Diánának hívtak, piros labdát pattogtatott.
– Hé! – kiáltott rá Ottó. – Add csak ide azt a lasztit!
Diána megijedt, gyorsan magához szorította a labdáját.
– Ez az enyém – felelte. – Mi szeretnénk játszani vele.
– Csak szeretnétek! – mondta Ottó, ezzel kikapta Diána kezéből a labdát.
– Hé! – kiabálta a két kislány. – Add vissza!
– Vedd el, ha tudod! – nevetett gúnyosan Ottó.
Diána ki akarta venni a kezéből, de ekkor Ottó Krisztiánnak dobta. Ottó és Krisztián egymásnak passzolgattak, a két lány pedig sehogy sem tudta visszaszerezni a lasztit. Diána már majdnem elsírta magát, amikor hatalmas ricsajjal előrontott rejtekhelyéről a négy barát: Anton, Manfréd, Arnold és Miki.
– Váááá! Vááá! – ordították, mire Ottó és Krisztián úgy megrémültek, hogy kiejtették kezükből a labdát.
Anton gyorsan felvette, és visszaadta Diánának.
– Nem szép dolog elvenni azt, ami nem a tiétek – mondta Manfréd Ottónak és Krisztiánnak.
– Igen – helyeselt Arnold. – Ez nagyon csúnya dolog.
– Ugyan már – mentegetőzött Ottó. – Nem is akartuk elvenni, csak játszani akartunk egy kicsit.
– Akkor menjetek haza a saját labdátokért – mondta nekik mérgesen Anton.
Ottó és Krisztián végül elsomfordált.
– Köszönjük, hogy megvédtetek minket – mosolygott Diána.
– Hát persze hogy megvédtünk – felelte Manfréd. – Hiszen mi vagyunk a Négy Muskétás.

Sportok Mezeje

Manfréd és Anton egy óvodába jártak, de nem ugyanabba a csoportba: Manfréd a Varázslók palotájában, Anton pedig a Pöttöm hősök birodalmában töltötte napjait. Ma azonban a két csoport – kisebbek és nagyobbak – együtt indultak el a Sportok Mezejére egy hatalmas busszal.
– Ha nagy leszek, én olyan erős akarok lenni, mint apa – mondta Anton, amikor már a buszon ültek.
– Én pedig szép és ügyes szeretnék lenni – felelte a mellette ülő Izabella. – Meg gyors is.
– Ebben mindkettőtöknek segíthet a sport – mosolygott rájuk Evelin néni a szomszéd ülésről.
– És melyik a legjobb sport? – kérdezte Izabella.
– Rengeteg lehetőség van – magyarázta az óvó néni. – Mindenkinek meg kell találnia azt, amit a legjobban szeret.

Hamarosan meg is érkeztek, a sok gyerkőc és az óvó nénik leszálltak a buszról. Amikor Anton meglátta a Sportok Mezejét, elámult, mennyi minden volt ott. Egy óriási réten mindenféle sportpályák sorakoztak, ameddig a szem ellátott.
– Én a tenisszel szeretném kezdeni! – kiáltott Anton.
– Én meg a tánccal! – lelkendezett Izabella.
– Foci! Úszás! Vízilabdázni szeretnék! Ott a mászófal! – rikoltozták a gyerekek egymás szavába vágva.
– Nyugalom – csitította őket Evelin néni. – Csak szép sorjában. Egész nap itt leszünk, van időtök mindent kipróbálni.

Nádhíd a patak felett

Manfréd visszaadta neki a piciny kölyköt. Anton még szívesen játszott volna Morzsival, de Ricsinek sietnie kellett haza. Miután elment, Manfrédnak eszébe jutott, hogy nádból építhetnének egy játék hidat a patak fölé. El is kezdte letördelni a nádszálakat, egyiket a másik után. Egyszer csak megcsúszott a keze, és végigsiklott a növényen, mire a szürkészöld, pengeéles szélű levél megvágta az ujját!
– Ááá! – kiáltott fel fájdalmasan. – Jaj, az ujjam!
– Mi történt? – kérdezte riadtan Anton.
– Elvágta a nád – nyöszörögte a bátyja. – Nagyon fáj.
Ahogy felemelte a kezét, a sebből kicsorduló vér vörösre festette az ujját.
– Menjünk haza gyorsan – javasolta Anton. – Szóljunk anyának.

Felrohantak a házba, ahol Anya megvizsgálta a sebet.
– Ez bizony jó mély vágás – állapította meg. – De ne aggódj, bekötjük, és hamar meggyógyul.
– Ugye nem fújsz rá abból a csípősből? – aggodalmaskodott Manfréd, aki nem először sérült meg, így sejtette, mi vár rá.
– Muszáj fertőtleníteni – mondta Anya –, különben elfertőződhet, és akkor kórházba kell menni.
– De nagyon fog csípni – sopánkodott Manfréd.
– Nagyfiú vagy, kibírod – felelte Anya, aztán már fújta is a sebre a fertőtlenítőt.
Manfréd összeszorította a fogát, és meg sem mukkant, pedig fájt neki. Ám úgy gondolta, már tényleg elég nagy ahhoz, hogy jajveszékelés nélkül kibírja. Anya meg is dicsérte őt, aztán ragtapaszt helyezett az ujjára.
– Kész is. Mehettek vissza játszani.
– De hogyan készítsük el a hidat, anya? – kérdezte Manfréd. – Nem tudom kézzel kitépkedni a nádat, mert elvágja a kezemet.
– Majd én segítek – ajánlotta fel Apa.

Amikor hárman visszaértek a patakhoz, Anton megmutatta az apukájának, hova szeretnék a hidat építeni. Apa elővette a kését, és gyors mozdulatokkal vágni kezdte a nádat. Így sokkal könnyebben ment a munka.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!