Autó és motor

Apa megnyomott egy gombot a kormányon, mire felberregett a motor, és halkan duruzsolt. Aztán megtekerte a kormányon a gázt, erre iszonyatos hangerővel felordított a motor. „VRRR, VRRR!” Anton a füléhez kapta a kezét, annyira hangos volt, de közben nevetett.
– Még, még! – kiáltotta kacagva. – Hangosabbra!
Apa tekergette a gázt, a motor pedig olyan hangosan üvöltött, hogy Anton a saját nevetését sem hallotta. „VRRR, VRRR!”
– Na jó, most már elég lesz – mondta Apa.
Anton viszont még egyáltalán nem unta meg a motorozást, és esze ágában sem volt leszállni.
– Elviszel egy körre, apa? – jutott eszébe hirtelen.
– Ha kicsit nagyobb leszel, akkor igen.
– De apa! Én már nagy vagyok. Tudok kapaszkodni – bizonygatta Anton.
Apa egy darabig gondolkodott, majd beadta a derekát.
– Jól van, elviszlek egy körre.
– Juhúú! – lelkendezett Anton.

(…)

– Akarsz vezetni?
– Éééén?! – döbbent meg Anton. – Én vezessem az autódat?
Már a saját utcájukban voltak, egészen közel a házukhoz, amikor Anya megállt az autóval az út szélén.
– Gyere, ülj az ölembe – szólt hátra Antonnak.
Anton kicsatolta a biztonsági övet, kipattant az üléséből, és az első ajtón át beszállt Anya ölébe.
– Én nyomom a gázt, te kormányzol – mondta Anya.
Antonnak nagyon tetszett az ötlet. Megfogta a kormányt, Anya pedig lassan elindult.

Tenger

– Hű, mennyi műszer van bent! – ámult Anton, ahogy bekukucskált a nyitott ajtón.
– Bizony – mondta a pilóta, aki egyúttal a gép kapitánya is volt. – Megnézed közelebbről?
Antonnak nem kellett kétszer mondani, már lépett is be a pilótafülkébe, Manfréddal a nyomában.
– Aztaa! – csodálkozott a két fiú, amikor meglátták azt a rengeteg kapcsolót a műszerfalon.
– Beülhetek a pilótaszékbe? – kérdezte Anton.
– Persze – engedte meg a kapitány.
Anton helyet foglalt a hatalmas bőrszékben, Manfréd pedig mellette, a másikban, ahonnan éppen felállt a másodpilóta.
– Pilóta a toronynak – mondta Manfréd –: engedélyt kérek felszállásra!
– Engedélyt megadom – hallották maguk mögött a kapitány hangját.
– Akkor indulás! – mondta most Anton, és megfogta a botkormányt. – Dzszszs – utánozta a repülőgép hangját, miközben azt játszotta, hogy épp felemelkednek a magasba.

(…)

A következő napokban sokat gyakorolták Apával az úszást, és Anton egyre ügyesebben csinálta. Anyával pedig a merülést tanulták.
– Vegyél egy nagy levegőt, aztán bukj le a víz alá – mondta neki Anya. – De vigyázz, a víz alatt nem tudsz levegőt venni! Tartsd csukva a szádat, és az orrodon se akarj lélegezni.
– Mert ha víz megy az orromba vagy a számba, akkor megfulladok? – kérdezte Anton.
– Így van – mondta Anya. – Ha a víz alatt akarnál levegőt venni, akkor levegő helyett víz kerülne a tüdődbe. És attól az ember megfullad.
– De a halak miért nem fulladnak meg? – tudakolta Anton. – Ők egész nap a víz alatt vannak, és a szájukat is kinyitják.
– A halaknak teljesen más a szervezetük, mint az embereknek – magyarázta Anya. – Ők a vízben tudnak életben maradni, a levegőn viszont elpusztulnának. Mi, emberek épp fordítva: mi a levegőn tudunk élni, és a vízben fulladnánk meg, ha sok víz kerülne a tüdőnkbe. Ezért a víz alatt soha ne próbálj meg levegőt venni. Tartsd csukva a szádat, és az orrodon is inkább kicsit kifelé fújd a levegőt, akkor nem megy bele a víz.
Anton picit aggódott, de aztán vett egy nagy levegőt, becsukta a száját és a szemét, aztán lebukott.
– Sikerült, anya! – kiáltotta boldogan, amikor kiemelte a fejét a víz alól. – Lemerültem!

Hajókirándulás

– Anton, gyere kijjebb! – figyelmeztette őt Manfréd.
– Miért? – vitatkozott Anton. – Itt még leér a lábam. Apa azt mondta, hogy addig mehetünk, amíg leér a lábunk.
– Igen, de ott már a nyakadig ér – mondta a bátyja. – Veszélyes.
Anton azonban nem hallgatott rá, inkább még beljebb lépett, így most már az álláig ért a víz. Apa is észrevette a partról, hogy túl messzire ment, és felállt a napozóágyról.
– Anton, gyere kijjebb! – kiabálta neki.
Ekkor egy hullám csapott át Anton feje felett, aki egy pillanatra elmerült, és mire észbe kapott, annyira elsodródott, hogy most már egyáltalán nem ért le a lába. Pánikba esve prüszkölte a vizet, ami a szájába került, és vadul kapálózott. A hirtelen feltámadó szélben egyre nagyobb hullámok csaptak át a fején, és még beljebb került a tengerben. Elsüllyedt, majd elrugaszkodva a felszínre tört, de épp csak levegőt venni volt ideje, utána ismét elmerült a mind vadabb hullámok között.

(…)

Manfréd felkiáltott ijedtében, lehúzta a fejét, kezét maga elé kapta, miközben a fagyija kirepült a kezéből, és a hajókorláton át a tengerbe zuhant. A hatalmas madár továbbszállt, fel, a felhők felé, és nem jött vissza.
– A fagyim! – mondta Manfréd csüggedten. – Beleesett a tengerbe.
– Adok az enyémből – ajánlotta fel Anton kedvesen.
– Köszönöm – mondta Manfréd. – Igazán jó testvér vagy.
Később a kapitány elmondta Apának, hogy még ő sem látott soha ekkora ezüstsirályt. Nem csoda, hogy Manfréd halálra rémült tőle.

Izabella szülinapja

– Antooon! – hallotta egyszer csak Izabella vidám hangját.
A kislány odarohant hozzá, és megölelte.
– Szia, Izabella! Boldog szülinapot! – mondta Anton, majd átadta a virágot, meg a szépen becsomagolt ajándékot. – Tessék, ezeket neked hoztam.
– Ó, de gyönyörű virág! – Izabella az orrához emelte a csokrot. – És milyen finom illata van!
Aztán a sárga papírba csomagolt dobozra nézett, amit Antontól kapott.
– Mi van benne? – kérdezte.
– Nézd meg – felelte Anton mosolyogva.
Izabella kibontotta a dobozt, és egy csoda szép rózsaszín kagylót talált benne, meg egy gyönyörűen kifestett követ.
– De szép! – áradozott Izabella. – Ezt te készítetted?
– Igen – mondta büszkén Anton. – Én festettem a követ egyes egyedül. A kagylót pedig a tengerpartól hoztam neked.
Izabella el volt ragadtatva, mindenkinek boldogan mutogatta az Antontól kapott ajándékokat. Aztán a virágot betette egy vázába, a kővel és a kagylóval pedig felszaladt a szobájába, ahol mindkettőt az ágya fölötti polcra helyezte.
– Itt mindig látni fogom őket – mondta Antonnak és Márknak, akik követték őt a szobába. – Most pedig menjünk vissza a kertbe, játszani.

(…)

A mászófalon sok-sok, különféle színű és formájú kapaszkodó kő volt. Anton felrakta a lábát a legalsóra, majd megfogott egy piros színű követ, és ügyesen felhúzta magát. Egy darabig szépen haladt felfelé, ám a fal tetejéhez közeledve a következő kapaszkodó túl messze volt. Anton hiába nyújtózkodott, sehogy sem érte el. Elrugaszkodott, hogy megpróbálja elkapni, ám megcsúszott a keze, és zuhanni kezdett. Felkiáltott ijedtében, de szerencsére megtartotta őt a heveder, ezért nem esett le a földre, hanem a kötélen lógva szép lassan leereszkedett. Most viszont kezdhette elölről.
– Ne add fel, Anton, sikerülni fog! – biztatta Izabella.
– Soha nem adom fel! – felelte Anton elszántan. Többször is nekiveselkedett, és addig-addig próbálkozott, míg egyszer csak sikerült felhúznia magát a fal tetejére.
– Sikerült! – ujjongott. – Feljutottam a csúcsra.

A hősök útja

Anton eleinte bátortalanul ült a nyeregben, ám gyorsan belejött a lovaglásba, és hamarosan nagyokat kurjongatva járta körbe a farmot a kis póni hátán. A bácsi egészen lemaradt mögötte.
– Hóó, Liza! – mondta egy idő után, miközben meghúzta a kantárszárat, mire a póni azonnal megállt.
– Úgy lovagolsz, mint egy igazi kis huszár – dicsérte meg a bácsi, amikor utolérte őt.
– Én meg úgy, mint egy igazi hercegnő – jelentette ki Izabella, aki egy másik pónilovon Anton mellé léptetett. – Gyere, hős huszár, nézzük meg hátul azt a tavacskát – tette hozzá Izabella, és Antonnal egymás mellett lovagolva a farm végében lévő kis halastóhoz ügettek. A vízben gyönyörű aranyhalak úszkáltak.

(…)

A pöttöm hősök kicsit még nézelődtek a barlangban, aztán elindultak kifelé, hogy leterítsék pokrócaikat a fűre. Anton, Izabella és Márk voltak leghátul, ám mielőtt elérték volna a barlang kijáratát, halk nyüszítést hallottak a hátuk mögül. Izabella ijedten összerezzent.
– Mi volt ez? – kérdezte suttogva, és belekarolt Antonba.
– Nem tudom – felelte Anton.
Megint hallották a nyüszítést a barlang mélyéről.
– Lehet, hogy egy szellem – mondta Izabella rémülten.
– Inkább olyan, mintha egy kiskutya hangja lenne – gondolkodott Márk.
– Nézzük meg – javasolta Anton.
– Én félek – mondta Izabella, és még szorosabban fogta Anton kezét.
– De mi van, ha tényleg egy kiskutya, és bajba került? – töprengett Anton.
– Akkor segítenünk kell rajta – helyeselt Márk.
– Hát jó – egyezett bele Izabella. – Nézzük meg. De óvatosan.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!