Hősök ünnepe

Anton körülnézett a teremben.
„Mennyi ember!” – ámuldozott, és még jobban elszorult a torka, mikor arra gondolt, hogy ilyen nagy tömeg előtt kell majd verset mondania. Aztán meglátta Anyát, Apát, Nagyiékat és a testvérét, Manfrédot. Mosolyogva integetett nekik, mire mindannyian visszaintegettek.
– Kedves szülők, nagyszülők, rokonok – szólt Evelin néni az egybegyűltekhez. – Fogadjátok szeretettel a Pöttöm Hősök ünnepi műsorát.

Először karácsonyi dalokat énekeltek a gyerekek, ami könnyen ment Antonnak, hiszen közösen adták elő. Ám tudta, hamarosan az ő verse következik, amit egyes-egyedül kell elmondania. Az utolsó éneknél már nagyon izgult, aztán egyszer csak csend lett, és Evelin néni intett neki, hogy lépjen elő. Anton kiállt a rengeteg néző elé. Síri csend volt, mindenki rá figyelt. Hatalmas gombócot érzett a torkában, nem tudott megszólalni. Elfelejtette a versét, ki akart szaladni a teremből. Már majdnem elsírta magát, amikor Evelin odasúgta neki a vers első szavait.
– „Érkezik már a karácsony” – suttogta az óvó néni, és biztató mosollyal nézett Antonra.
Anton megpróbálta összeszedni magát. „Olyan sokat gyakoroltam ezt a verset – gondolta –, és tudom, mert jól megtanultam, és Anya meg Apa nagyon büszke lesz rám, ha szépen elmondom. Sikerülni fog!” Vett egy mély levegőt, majd elkezdte gyönyörűen szavalni a verset, pontosan úgy, ahogy Evelin néni tanította.

A Hótündér birodalma

Hamarosan aranyos, piros mozdony bukkant elő a havas fenyők mögül, ismét tülkölt, majd megállt a peron előtt. A vagonok tele voltak aggatva színesen világító égőkkel, amiktől ragyogott az egész szerelvény az erdei félhomályban.
– Húú, de gyönyörű kisvonat – ámuldozott Anton. –Szálljunk fel gyorsan! – tette hozzá, ezzel már lépett is fel az első vagonra.

A vonaton kellemes meleg fogadta őket, belül is gyönyörűen fel volt díszítve fenyőágakkal, égősorokkal, színes papírdíszekkel. Anton, Manfréd, Anya és Apa leültek, és várták, hogy elinduljon a kisvonat.
– Hova megyünk? – jutott eszébe Antonnak. Ám mielőtt Anya válaszolhatott volna, a Karácsonyvonat elindult, és két piros ruhás, bojtos sapkás krampusz jelent meg a vagon bejáratánál:
– Szervusztok, gyerekek – köszöntötte kedves hangon a krampuszlány a kis utasokat. – Most elviszünk titeket a Hótündér birodalmába, ahol sok-sok meglepetés és ajándék vár rátok.
– Találkozhattok a Mikulással – tette hozzá a krampuszfiú – meg angyalokkal, kedves erdei manókkal és magával a Hótündérrel is.

Havas kaland

– Most már mehetünk végre a jéghez?
– Inkább hógolyózzunk – ellenkezett Anton. – Én most azt akarok.
Miki mérges lett.
– Anton, nem lehet mindig azt csinálni, amit te akarsz – okította barátját. – Meg kell hallgatni másokat is, és közösen kitalálni a játékokat.
– Közösen? – értetlenkedett Anton. – De hát nem lehet valamit egyszerre mondani. Vagy én találom ki, vagy te.
– Jó, akkor legyen úgy, hogy egyszer te mondod meg, mit játsszunk, egyszer én.
– Rendben – felelte Anton –, akkor én most azt mondom, hócsatázzunk! – Ezzel már kezdte is gyúrni az első hógolyót.
– De most én jövök – méltatlankodott Miki. – És én csúszkálni szeretnék a jégen.
– Én viszont hógolyózni akarok – mérgelődött Anton.

Miki végül megsértődött, és elindult haza.
– Akkor játssz egyedül! – kiáltotta vissza mérgesen, miközben a kapu felé igyekezett. – Önző vagy – tette hozzá durcásan.
Anton szomorúan nézte barátja távozását, aki otthagyta őt egyedül.

Eljött a csoda napja

Lapozott egyet a könyvben, és egy nagyon szép, szőke kislányt pillantottak meg. Olyan volt, mint Izabella, Anton csoporttársa az óvodában.
– Ez itt anya – mondta Nagymami.
– Mármint a mi anyukánk? – kérdezte Manfréd.
– Az nem lehet – vágta rá Anton. – Anya felnőtt, ő pedig itt egy gyerek.
– A felnőttek is voltak gyerekek – mondta Nagymami. – Sőt, kisbabák is.
Valójában ezt Anton már tudta, de sosem látta még Anyát kislányként, és most nagyon furcsa volt ez a fotó.
– Ha én felnőtt leszek, nekem is lesz gyerekem? – tudakolta Anton.
– Igen – magyarázta Nagymami. – Lesz egy feleséged, egy olyan lány, akivel nagyon szeretitek egymást, és születik majd gyereketek.
– Akkor nekem Izabella lesz a feleségem – jelentette ki Anton. – Ő lány, és szeretjük egymást, nagyon jó barátok vagyunk.
Nagymami mosolygott, majd tovább nézegették a régi képeket Anyáról, Apáról, Manfrédról, Antonról, sőt még Nagyiék is szerepeltek néhány fotón. Időközben Anya és Apa is feljöttek, így most az egész család együtt idézte fel a régi szép emlékeket, sokat kacagva a mókás fényképeken, Nagymami pedig mindegyikhez fűzött egy kis történetet.

És ekkor, ebben a pillanatban megtörtént az a csoda, ami minden évben egyszer eljön: a karácsonyi csoda. Mindenki itt volt fenn, az emeleten, mégis, valami rejtélyes módon odalentről csilingelő csengőszót hallottak. Anton és Manfréd pontosan tudták, mit jelent ez. Valami megváltozott odalent, a nappaliban, a fa alatt. Egészen biztos, hogy ami eddig nem volt ott, az most valahogyan odakerült, és csak rájuk vár.

Várnak a Pöttöm Hősök

– Mi a baj, Dominik – kérdezte Anton a kisfiútól. – Miért lógatod az orrod?
– Mindenki kapott játékot, csak én nem – szipogta Dominik. – Én csak ruhákat kaptam karácsonyra.
Anton, Márk és Izabella nagyon megsajnálta Dominiket.
Evelin is melléjük lépett.
– A ruha is nagyon jó ajándék – nyugtatta őt az óvó néni. – És milyen csinosan áll rajtad ez a pulóver. Ezt is most kaptad?
– Igen – felelte Dominik, és egy kicsit jobb kedve lett, amiért megdicsérték új öltözékét.
Ám továbbra is rosszul érezte magát, amiért ő nem kapott játékot a szüleitől. Antonnak eszébe jutott valami:
– Nekem van otthon két teljesen egyforma autóm – mondta Dominiknek. – Az egyiket szívesen neked adom ajándékba.
– Tényleg? – nézett fel meglepetten Dominik.
– Hát persze. Nagyon szép kisautó, de nekem elég egy is.
– Én meg hozok neked egy katonát és egy lovat – mondta Márk. – Nekem nagyon sok van, fel sem fog tűnni, hogy egy hiányzik. Még kard is van hozzá.
Dominik csak ámult, meg sem tudott szólalni meglepetésében.
– Nekem pedig van autós kártyám – folytattat Iza –, de szerintem az fiús, ezért nem is szoktam játszani vele. Neked viszont biztosan tetszene, mert te fiú vagy, és a fiúk szeretik az autókat.
– Igen, én nagyon szeretem az autókat – felelte Dominik, most már sokkal vidámabb hangon.
– Akkor ezt meg is beszéltük – mondta elégedetten Anton. – Holnap elhozzuk neked az ajándékokat, most pedig gyere velünk játszani az udvarra.
Dominik örömmel indult el a gyerekekkel, már egyáltalán nem volt szomorú.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!