Jég

– Segíts, Manfréd! – sikította a kisfiú, halálra vált arccal. – El fogok süllyedni!
– Maradj fekve, és kezdj el kúszni, óvatosan!
Anton engedelmeskedett, lassan vonszolni kezdte magát a jégen. Ismét roppanást hallott maga alatt, és egy újabb csík jelent meg az arca előtt.

– Kússz a másik irányba! – hallotta bátyja hangját. Irányt váltott, és még lassabban kezdett araszolni a tóparti nádas felé. Ám a tucatnyi repedéstől meggyengült jégpáncél nem bírta tovább Anton súlyát, sorra jelentek meg az újabb repedések, és amikor hátranézett, látta, hogy mögötte több helyen szétválik a felszín, felfedvén a sötéten fenyegető vizet.

Kandalló

Manfréd egyszer csak azt vette észre, hogy Laura keze az övéhez ér, ahogy ott ültek a kandalló előtt, és hallgatták a mesét. A lányra nézett, ő pedig rámosolygott.

– Milyen gyönyörű történet, ugye? – kérdezte Laura.

– Igen – felelte Manfréd –, ez a kedvenc mesém.

A kezét nem húzta arrébb, jó érzéssel töltötte el a lány közelsége.

Anya folytatta a favágó fiú és a hercegnő történetét. Elmesélte, milyen kalandokba keveredtek együtt, hogyan küzdött meg a favágó fiú a Keselyűfejedelemmel, a Boszorkánymesterrel és a Fekete Király seregének ezer katonájával, míg végül elérnek a világ végére, ahol rálelnek az aranyligetre, és ott boldogan élnek együtt.

A vadon fogságában

– Gyerünk, Anton! Gyorsabban! – hallotta bátyja hangját, amit szinte hisztérikussá tett a rettegés. Anton tudta, hogy ez most nem olyan, mint a nyári kutyatámadás. Az is életveszélyes volt, ám Manfréd végül megküzdött a fenevaddal, vaskos husánggal addig ütlegelte a fejét, míg visszavonult. De ez most más. Ez egy kétszáz kilós vaddisznó, amivel szemben egy meglett felnőtt férfinak sem lenne esélye. Ők pedig gyerekek, számukra ez a találkozás végzetes lesz, hacsak valami csoda nem történik. Mert a vadkan nem fog megállni, és hamarosan utoléri őket, a távolság egyre csökkent köztük és a támadó állat között. Legbelül mindkét fiú tudta, hogy innen nincs menekvés, ám azt is tudták, hogy nem adják meg magukat soha; nem állnak meg, nem lassítanak, csak futnak, futnak előre, amíg a lábuk bírja. Az egyetlen, amit tehettek, hogy meghosszabbítják azt a rövidke időt, ami az elkerülhetetlenig hátravan. Ezért csak futottak, rohantak, nem törődvén a térdig érő hó és a szemükbe fújó jeges szél okozta akadályokkal. A reménytelenség biztos tudatában sem adták fel, lélekszakadva küzdöttek az életükért.

Karácsonyi csoda

Nem sokkal később a családi terepjáró letért az aszfaltozott útról, és egy kis erdei ösvényre fordult. Kétoldalt végig sűrűn nőtt fenyőfák és tuják szegélyezték a hóval takart utat, Apa lassan haladt előre. A gyerekek izgatottan kukucskáltak kifelé az ablakon, minden kanyarban előrefelé nyújtogatták a nyakukat, hátha meglátják, hova is jöttek. Az egyik kanyarulat után nem mindennapi látvány tárult a szemük elé: az útmenti fákon ezernyi, talán milliónyi kis égő világított, fényük beragyogta a félhomályos erdei ösvényt. Hosszan haladtak előre a kivilágított fákkal övezett havas úton, végül egy tisztásra érkeztek. Apa megállt, kiszálltak, és gyalog mentek tovább.
– De hát mi ez a hely? – kérdezte izgatottan Anton. – Hova jöttünk, apa és anya?

Ám szüleik csak mosolyogtak, megfogták a két fiú kezét, így haladtak tovább egy keskeny gyalogút irányába, ami újabb kivilágított fák sorai között vezetett.
– Manfréd, te tudod, hol vagyunk?
– Fogalmam sincs – vonta meg vállát a nagyobbik fiú. – De jó helynek tűnik – tette hozzá mosolyogva.
– Ez itt a Varázserdő – árulta el Anya. – De többet egyelőre nem mondhatok – suttogta sejtelmes mosollyal az ajkán.

Kincses térkép

Olyan régen akarta, annyira vágyott rá, oly sokszor álmodott vele, és ha azon a rosszemlékű kora nyári reggelen nem szegte volna meg a szabályt, akkor már rég az övé lehetne. De most már mindegy. Most már semmi sem számít, hiszen itt van előtte. Itt fekszik ebben a kis ládikóban, és az övé.
– A bicska – ejtette ki áhítattal a szót. – Az én saját, igazi zsebkésem. – Szeméből sugárzott a boldogság, amikor a kezébe vette. – El sem hiszem – suttogta alig hallhatóan. – Van egy saját, igazi, éles késem. – Arcát úgy öntötte el az öröm, mint a felkelő nap sugarai a hófödte hegycsúcsokat.
– Köszönöm, apa. Köszönöm szépen – mondta, és hálásan megölelte az apukáját.
– Szívesen, fiam. Használd bölcsen.

Síparadicsom

Manfréd ijedten látta, ahogy Anton fejre esik, és kobakja elmerül a vastag hótakaróban. Elindult felé, hogy segítsen neki, ám – mivel tekintetét egy pillanatra sem vette le öccséről – nem vette észre az előtte lévő fagyos dűnét, amin megcsúsztak lécei, és hirtelen irányváltással a pálya széle mellett tornyosuló óriási fenyők felé tartott. Olyan gyorsan siklott és annyira jeges volt alatta a hegyoldal, hogy nem tudott visszakanyarodni – egyenesen a fák közé száguldott. Itt viszont egy szakadék tátongott, melynek oldala majdhogynem függőlegesen lejtett a távoli völgy felé. Manfréd minden igyekezetével megpróbált irányt váltani, sikertelenül. Felkiáltott, amikor őrült sebességgel megindult lefelé, szinte zuhant, ám továbbra is egyenesben tartotta léceit. A sűrűn nőtt fenyők között cikázott, villámgyorsan kitérve a fák elől, melyek egyre gyorsabban jöttek felé, ahogy gyorsult a meredek hegyoldalon.

Manfréd korához képest kiválóan síelt, de ezt az iramot nem tudta sokáig tartani. Léce beakadt egy fatörzsbe, elesett és hason csúszva, majd pörögve repült a szakadék alja felé. Sílécei leestek lábairól, egyik botját is elhagyta, ahogyan bukfencezve zuhant tovább. A világ forgott vele, nem látott mást, csak fehérséget és elmosódó, sötét fatörzseket. Testét minden pillanatban fájdalmas ütés érte, ahogy fékezhetetlenül, szörnyű sebességgel gurult, bukdácsolt lefelé. Lába nekicsapódott egy fának, megpördült, fejjel előre csúszott tovább, kezét előre nyújtotta, hogy védje a fejét.

A bajnokság

– A rögbi csapatjáték, Manfréd – mondta komor arccal Arnold. – A Mohikánok gyenge csapat, de még így is hajszál híján legyőztek minket. Szinte biztos, hogy most a Medvék megverik a Hiúzokat, és velük szemben már esélyünk sem lesz, ha továbbra is egyedül akarsz játszani. A két óriás bele fog döngölni a földbe. Lehetsz akármilyen fürge ürge, leszednek, mint vadász a fácánt.
– Majd meglátjuk – mondta kihívóan Manfréd, és visszafordult a pálya felé, hogy nézze a meccset.

Ahogy Arnold megjósolta, a Medvék megverték a Hiúzokat. A döntő előtt kis szünet következett, majd a két győztes csapat pályára állt. Manfréd jéghideg tekintettel nézett farkasszemet a Medvékkel, elszánt volt, mint a támadni készülő ragadozó. Idegei pattanásig feszültek, ahogy előredőlve várta a mérkőzés kezdetét jelző sípszót. Amikor Olivér elindította a küzdelmet, Manfréd előrelendült, és úgy száguldott a hóban a labda irányába, mint szavannán a gazellára támadó gepárd. A Medvék legnagyobb játékosa is puskagolyóként lőtt ki, csizmája magasra verte a havat, ahogy robogott előre. Ők ketten kiváltak csapattársaik közül, és egymással szemben rohantak a pálya közepe felé. Manfréd egy pillanattal előbb ért oda, villámgyorsan felkapta a labdát, oldalra lépett, hogy elkerülje ellenfelét, majd megindult a kapu irányába. Ám alig tett meg néhány lépést, amikor ketten is rárontottak, és az egyik medve olyan erővel csapódott a testének, mint egy tank. A levegő sípolva távozott tüdejéből, repült a levegőben, miközben átkarolta őt a hatalmas ellenfél, egy Dávid nevű fiú, aki két évfolyammal felette járt az iskolában. Manfréd óriási robajjal ért földet, a testére zuhanó Dávid a szuszt is kinyomta belőle. Még magához sem tért, amikor erős kezek rántották ki kezéből a labdát, és miközben ő a mellkasára nehezedő teher alatt nyögött, meghallotta a „Góóól!” kiáltást. A Medvék 1-0-ra vezettek.

Laura ajándéka

– Boldog karácsonyt! – mondta Laura, és átadta a csomagot Manfrédnak. A fiú kioldotta a masnit, a barna szalagot a zsebébe gyömöszölte, majd óvatosan leszedte a papírt az ajándékról.
– Ó – mondta megilletődve, amikor meglátta. – Ez nagyon szép!
Piros, kék, zöld, sárga és mindenféle más színekben pompázó kövek voltak egy fehérre festett vékony lemezre ragasztva úgy, hogy egy nagy szívecskét formáztak. A képet türkizzöld fakeret szegélyezte.
– Azt mondtad, hozzak neked kavicsokat a tengerpartról – mosolygott Laura. – Ezt mind ott szedtem. Aztán befestettem őket, és felragasztgattam.
Manfrédnak nagyon tetszett a színes kavicsokból kirakott szívecske.
– Kiakasztom a szobám falára – mondta.
– Jó – felelte Laura. – És most csukd be a szemed.
– De hát már odaadtad az ajándékot. Nem előtte kellett volna becsuknom? – kérdezte a fiú.
– Van más is – Laura csak ennyit mondott, Manfréd pedig behunyta a szemét.
Aztán olyan dolog történt, amire Manfréd egyáltalán nem számított.

Bandaháború

Ám a nyári összecsapás óta, amikor Manfréd és Anton közös erővel legyőzte a rájuk támadó Ottót és Krisztiánt, a két „Vipera testvér” kerülte a Hardy fivéreket. Bár nagyobbak és erősebbek, Manfréd gyorsaságával és bátorságával, valamint Anton elszántságával és vakmerőségével szemben tehetetlenek voltak. Hardy Manfréd azon ritka gyerekek egyike volt, akik harcművészetet tanultak, ezért Ottó veszélyes ellenfélnek tartotta őt, még így is, hogy két évvel fiatalabb nála. Anton pedig egy óriásnak is nekimenne, ha feldühítik. Olyan bátor és vad, mint az afrikai méhészborz: ha valaki igazságtalan vele, akkor félelmet nem ismerve küzd az igazáért.

Roni jól tudta, milyen mély nyomot hagyott két barátjában a nyári harc, ezért kitalálta, hogy erősítést szerez a Viperák Szövetségének, és újra ráveszi Ottót és Krisztiánt, hogy támadják meg a Hardy testvéreket. Roni családja régen a belvárosban lakott, ahol a nagy, pufók, vörös hajú Oszkár és öccse, Olivér voltak a cimborái. Így mindig örült, ha itt látta őket a környéken, amikor Lauráékhoz jöttek vendégségbe. Roninak volt mobiltelefonja, amin este üzenetet írt Oszkárnak, hogy fontos ügyben kell találkozniuk reggel a Templom utca 14. szám alatt.

Vissza az iskolába

– Várj csak – válaszolta Medox, és megfogta a lakatot. Mindkettőjük legnagyobb megdöbbenésére a kezével kinyitotta.
– Úgy látszik, rossz a zár – lelkendezett Medox. – Kézzel ki lehet nyitni a lakatot.
Levette a súlyos réz zárszerkezetet a reteszről, majd lassan kinyitotta az ajtót. A sarokvasak csikorogtak, hamarosan egy sötétbe vezető lépcső bukkant fel a szemük előtt.
– Ne menjünk le – javasolta Manfréd. – Gyerünk vissza.
– Ugyan már! – Medox továbbra is a sötét lépcsőt nézte. – Úgyis lyukas óránk van, elmarad a nyelvtan.
– Igen, de úgy volt, hogy pingpongozni fogunk a következő óráig – próbálta Manfréd meggyőzni barátját. – Ide tilos lemenni, menjünk vissza.
– Jaj, Manfréd, egy kis kalandozás belefér – ezzel Medox már indult is lefelé. 
Az ajtó mögött talált egy kapcsolót, megnyomta, mire halványan pislákolni kezdett egy izzó a lejárat falán. Haladt tovább, Manfréd követte.

Rendeld meg a könyvet most, és 1-2 munkanap múlva már olvashatod!