Balaton

     Ebédnél megint heves szóváltásba keveredtem anyával. Ugyanis a hatalmas rántott hús után én nem egy, hanem két palacsintát szerettem volna megenni.

     – Ki fog pukkadnia pocakod, Vini – próbált meggyőzni anyu. – Hidd el, elég lesz egy palacsinta.

     – De nekem kettő kell! – erőszakoskodtam, pedig valójában tényleg tele volt már a hasam.

     – Egyet ehetsz most, aztán később még kaphatsz fagylaltot.

     – Nekem nem kell később fagyi, most akarok két palacsintát! – kiabáltam olyan hangosan, hogy a szomszédos asztalnál ülők is odanéztek.

     – Vini, ezek hatalmas palacsinták, te meg most etted tele magad – próbált anyukám jobb belátásra téríteni. – Egyet ehetsz, és punktum!

     – Mi az, hogy punktum?! – toporzékoltam. – Miért kell velem így beszélni? – Már a sírás küszöbén álltam. – Azért nem veszel nekem két palacsintát, mert nem szeretsz!

     – Vini, hogy mondhatsz ilyet? – kerekedett ki anya szeme. – Azért nem veszek neked kettőt, mert szeretlek, és nem akarom, hogy megfájduljon a pocakod.

     Kicsi voltam még, és épp elég fáradt ahhoz, hogy ne higgyek neki. A hosszú utazás, a nagy meleg és a kimerítő fürdőzés lehetett az oka, hogy úgy kiborultam. Sírva kiabáltam, felhoztam megint az otthon hagyott úszógumit meg a palacsintát. Bevallom, nagyon csúnyán beszéltem az anyukámmal, amit később persze megbántam. A közelünkben lévő emberek mind minket bámultak. Apukám végül kézen fogott, és visszavitt a szállásra délutáni alvásra.

Mókás napok

     – Játszhatjuk azt, hogy mi vagyunk a szülők Vinivel, ti pedig a gyerekeink? – kérdezte Luca.

     Erre apukám is felkapta a fejét, aki épp a törött váza szilánkjait szedegette össze a padlóról.

     – Ez nagyon jó ötlet! – lelkendeztem. – Anyu, te leszel a kislányunk, apu a kisfiunk. Luca lesz az anya, én az apa.

     – Igen – folytatta Luca –, ez egy fordított nap. A gyerekekből lesznek a szülők, a szülőkből pedig a gyerekek.

Anyuék összenéztek, majd elmosolyodtak.

     – De akkor én nagyon rosszcsont gyerek leszek ám – nevetett apukám.

     – Én még annál is rosszabb – vigyorgott anyu.

     Lucával egyszerre bólintottunk, és abban a pillanatban éktelen hisztibe kezdtek a szüleink – vagyis újdonsült gyerekeink. Apa lehasalt, és két kezével a földet püfölve ordított, anya pedig nagyokat kurjongatva elkezdett összevissza rohangálni a szobában. Aztán felkapott egy plüsskutyát, és kijelentette, hogy ez az övé. Erre apafiam odaszaladt, és megpróbálta kirángatni anyalányom kezéből szegény kutyust.

(...)

     Na de elég a gyerekeskedésből, most elmesélek inkább egy nagyon tanulságos történetet. Ez is tréfának indult, ám sajnos végül kiderült, hogy egyáltalán nem volt vicces – legalábbis nem mindenkinek.

     Járt a csoportunkba egy meglehetősen csendes kisfiú, Marcika, aki a légynek sem tudott volna ártani. Sosem játszottunk vele, mert mindent olyan lassan csinált. Tudod, az a fajta, akinek megalszik a tej a szájában. Ráadásul kissé ijedős is. Ervinnel egyszer kitaláltuk, hogy jól megijesztjük Marcikát.

Segíteni jó

Az új fiú

     – Szerintem Lucát ki kellene hagyni a versenyből.

     – Miért? – néztem rá meglepődve.

     – Az autóverseny fiús játék – mondta Ramón. – A lányok inkább babázzanak!

     – De Luca mindig szokott velünk autókázni – tájékoztatta őt Ervin, mire én is helyeslően bólogattam.

     – Ti tudjátok – vonta meg a vállát Ramón. – De én korábban a város legjobb óvodájába jártam, ahol a fiúk a fiúkkal játszottak, a lányok pedig a lányokkal. Ti nem vagytok kislányok, ugye?

     – Dehogy vagyunk kislányok! – botránkoztam meg.

     – Nagyon is fiúk vagyunk! – erősítette meg Ervin.

     – Hát – nézett ránk Ramón –, márpedig mindenki tudja, hogy a fiúk csak fiúkkal játszanak. De döntsétek el ti.

     Ezzel belekanalazott a levesébe, mi pedig Ervinnel egymásra néztünk.

     – Ramónnak igaza van – mondtam végül. – Ne engedjük Lucát autóversenyezni.

     Mondanom sem kell, szép kis veszekedés lett a dologból. Luca nem akart babázni, ő velünk szeretett volna játszani, de én kerek perec megmondtam neki, hogy nem vehet részt a versenyen. Végül jól megsértődött, és elment a lányokhoz.

     – Nagyon helyes – mondta Ramón. – Nincs helye köztünk.

Hó, hó, hűhó

     Ismét nekiiramodtam, sikerült is néhány métert megtennem, aztán akkorát estem, hogy alaposan beütöttem a fejemet a kemény jégbe.

     – Áúú! – kiáltottam, majd keserves jajveszékelésbe kezdtem; csak úgy potyogtak a könnyeim. – Brühü, brühü, brühühü!

     – Vini, az isten szerelmére, mondtam, hogy fogd azt a pingvint! – szidott le anyám, miközben ismét felemelt a hideg talajról.

     Ervin mindeközben vígan siklott a jégen. Úgy belejött a korcsolyázásba, mintha egész életében ezt csinálta volna. Mondanom sem kell, elment a kedvem az egésztől. Nemcsak Luca ügyesebb nálam mindenben, hanem még Ervin is.

     – Anya, én olyan béna vagyok! – fakadtam ki.

     – Jaj, ne mondj ilyet, Vini! – ölelt meg anyukám. – Dehogyis vagy béna, nagyon ügyes vagy.

     – De miben vagyok én ügyes? Ervin és Luca is jobb nálam mindenben! – zokogtam elkeseredve.

     – Emiatt nem kell aggódnod, Vini – mondta komolyan az anyukám. – Az egyik gyerek ebben jó, a másik amabban, de mindenkinek van erőssége. Neked is van, hidd el!

     Anyu megint felsorolt egy csomó dolgot, amiben szerinte nagyon ügyes vagyok, de én tudtam, hogy Ervin és Luca bármelyikben jobb nálam. Borzasztóan elcsüggedtem akkor. Persze ma már tudom, hogy anyának igaza volt. Hamarosan te is rá fogsz jönni.