Rossz álom

     Elkámpicsorodva mentem át anyuék szobájába. Apu fel sem ébredt, anyukám viszont rögtön kinyitotta a szemét.

     – Mi történt, Vini? – kérdezte ijedten. Én csak pityeregni tudtam, mire anyu magához ölelt. – Neked vizes a nadrágod! – mondta hirtelen.

     Erre aztán még jobban sírni kezdtem, anyu pedig rögtön rájött, mi történt.

    – Bepi… be… pisiltem – hüppögtem elcsukló hangon.

     Ekkor apu is felébredt. „Na, most vagyok igazán bajban! – gondoltam. – Apu biztos jól leszid majd, amiért nem mentem ki a vécére.” Pedig hát kimentem én, de sajnos csak álmomban.

     – Micsoda? – hunyorgott apám a folyosóról bevilágító lámpa fényében. – Hogyhogy bepisiltél? Miért nem mentél ki a mosdóba?

     – Kimentem – motyogtam, miközben igyekeztem visszatartani a sírást. – A vécébe pisiltem, csak közben az ágyban voltam.

     Aput ezzel sikerült jól összezavarnom, anya viszont megértette.

     – Tehát álmodban pisiltél – mondta. – Semmi baj, kincsem, előfordul az ilyen.

     – De én már ötéves vagyok, anya! Nem szoktam az ágyba pisilni.

     Ismét a sírás kerülgetett.

Indián tábor

     Másnap elmentünk anyuval a játékboltba gyurmát venni. S ha már egyszer ott voltunk, alaposan körbenéztem. Egyszer csak kikerekedett a szemem, még a szám is tátva maradt.

     – Anyu, ezt nézd meg! – kiáltottam önfeledten.

     Mit gondolsz, mit láttam meg? Egy hatalmas dobozt, amiben benne volt az egész indián tábor! Álmodó, Százszorszép, a sátor, a karám néhány kecskével meg persze a bölénybébi és a páva. A kedvenc mesefiguráim ott voltak mind abban a hatalmas dobozban.

     – Anyu, anyuci, vegyük ezt meg! – kérleltem anyukámat.

     Az ő szeme is kikerekedett, amikor meglátta az árcédulát.

     – Vini, ez nagyon sokba kerül, nem vesszük meg – csóválta a fejét.

     – De anya, ez a kedvencem! Annyira, de annyira szeretném!

     Te voltál már úgy, hogy valamit nagyon szerettél volna? Például egy autót, egy szuperhősfigurát vagy – ha lány vagy – valami pónit, egyszarvút, ilyesmit. Ha igen, akkor tudod, milyen az, amikor a szüleid nem veszik meg. Borzasztóan el voltam keseredve. Anyu persze próbálta elmagyarázni:

     – Vini, most volt húsvét, kaptál sok játékot.

     – Igen, de ezt nem, pedig nekem ez a kedvencem! – vitatkoztam.

     – Majd születésnapodra megkaphatod.

     – Születésnapomra?! – háborodtam fel. – Az még nagyon soká lesz! Nekem most kell Álmodó meg a bölény meg az egész indián tábor!

     Olyan hisztit levágtam ott, a boltban, hogy anya teljesen kiborult.

     – Vini, a világ nem így működik! – okított kissé ingerülten. – Olyan nincs, hogy csak csettintesz egyet, és azonnal a tiéd. Nem kaphatsz meg mindent, amit megkívánsz.

     – Bezzeg Álmodó mindent megkaphat, amit csak kíván! –duzzogtam mérgesen.

     Biztos voltam benne, hogy anyu most azzal fog jönni, hogy az csak egy mese, nem a valóság. Ám anyukámnak támadt egy ötlete.

A sánta kutya

Rettenetesen szégyelltem magam, és nagyon haragudtam a barátaimra, amiért elárultak.

     – Tudod, Vini, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát – mondta Erika néni.

     – Miféle sánta kutyát? – értetlenkedtem.

     – Ez egy közmondás – magyarázta az óvó néni. – Azt jelenti: jobb, ha mindig igazat mondasz, mert ha hazudsz, az gyorsan kiderül.

     – Sosem derült volna ki, ha Ervin és Luca nem árul el – morgolódtam, miközben mérgesen néztem barátaimra. – Árulkodni is csúnya dolog, nem?

     – Én nem árultalak el – rázta a fejét Luca. – Fogalmam sem volt, hogy összevesztél Lujzával. Erika néni csak annyit kérdezett, láttam-e, ki vitte el a piros lapátot a ládából. Én pedig mondtam, hogy láttam: Lujza vette ki.

     – Én sem árultalak el – mondta Ervin. – Nem tudtam, hogy te törted el az autó kerekét. De amikor Erika néni megkérdezte, láttalak-e Peti autójával játszani, akkor elmondtam az igazat. Én nem akarok sosem hazudni. Még miattad sem.

     – Nagyon helyes – dicsérte meg Ervint az óvó néni. – Van egy másik közmondás is: Barátodért se tagadd az igazat.

     Torkig voltam Erika néni közmondásaival, bár azt hiszem, leginkább magamra haragudtam. Rossz ötletnek bizonyult a hazudozás. Főleg azért, mert miután ilyen szégyenletesen lebuktam, a gyerekek és az óvó nénik elkezdtek más szemmel nézni rám. Szerintem csalódtak bennem, és hazug embernek tartottak. Borzasztó érzés volt, elhiheted. Onnantól kezdve bármit mondtam, rögtön azt hitték, biztos megint hazudok. És éppen emiatt kerültem hatalmas bajba.

Kastély az erdő mélyén

     Kezdtem rájönni, hogy papusnak a „nem messze” egészen mást jelent, mint nekem. Irtó sokat bandukoltunk, mire megérkeztünk a régi üdülőhöz. De megérte, mert csodálatos volt, még olyan romos állapotban is. Úgy nézett ki, mint egy elvarázsolt kastély. A teteje és a falai itt-ott már beomlottak, és az egész épületet behálózták a növények.

     – Bemegyünk a kastélyba, papus? – kérdeztem.

     – Az ilyen régi építmények veszélyesek, Vini – felelte nagypapa. – Bármikor beomolhat, szóval jobb, ha nem megyünk be.

     Így hát körbejártuk a kastélyt, aztán a régi kertben sétálgattunk. Ezt is belepte a gaz, néhol alig tudtunk utat törni magunknak. Papus egyenesen egy hatalmas, öreg tölgyfához vezetett minket.

     – Ott van a szív! – kiáltotta Luca.

     A göcsörtös törzsön még mindig látható volt a nagypapa által nagyon régen belevésett szív, aminek közepén két betű állt.

     – Ez itt a K betű, ami a Katalin kezdőbetűje – magyarázta papus –, ez pedig a J, mint János.

     – Kati mama és Jani papa – pontosítottam. – És ez már ötven éve itt van? Ti jó régen együtt vagytok mamussal!

     – Az élet rendje – magyarázta nagypapa. – Ha nagyon szeretsz egy lányt, és ő is téged, akkor összekötöd vele az életedet. Ez a házasság.

Kalandos nyaralás

     – Anya, most mehetek egyet egyedül? – kérdeztem.

     Némi hiszti és könyörgés után megegyeztünk, hogy anya lent fog várni, apa pedig odafent. Végre egyedül álltam a liftben, meg is nyomtam az összes gombot egymás után. Emiatt aztán a lift minden emeleten megállt, amit én cseppet sem bántam.

     – Vini, miért nyomtad meg az összes gombot? – kérdezte apu morcosan, amikor felértem hozzá.

     – Gondoltam, hátha valaki be akar szállni útközben – feleltem. – Most megyek vissza anyához – köszöntem el aputól, majd, amint az ajtó bezáródott, egyszerre kezdtem nyomkodni a gombokat. Nagyon tetszett, hogy összevissza pittyegnek.

     Aztán megtörtént a baj, amire egyáltalán nem számítottam. A lift egyszer csak megállt, ám az ajtó nem nyílt ki. Hiába nyomkodtam a gombokat, nem indult el újra – se fel, se le. Csak állt valahol félúton apa és anya közt. „Uramatyám! Beszorultam a liftbe! – gondoltam kétségbeesve. – Most mi lesz velem?!” Képzelheted, hogy meg voltam rémülve. Egyedül a liftben, ami épp elromlott! Ott álltam bezárva, magányosan. Hevesen dörömbölni kezdtem az üvegfalon, a recepciós néni azonban szokás szerint másfelé nézett. Aztán eszembe jutott a vészhívó gomb, amit anya még a legelején megmutatott. Ész nélkül nyomkodni kezdtem, közben torkom szakadtából kiabáltam:

     – Segítség! Anya, apa! Segítsetek!